20. fejezet

*Da Kurlzz*

Amikor kinyitottam a szemem, olyan kába voltam, mint akit fejbe vágtak. Szédültem. Hason feküdtem és úgy éreztem, mozog alattam a padló. Fejem oldalra hajtott pozíciója miatt csak az egyik szememmel láttam. Körbenéztem, vigyázva, hogy a testem többi része ne mozogjon. Egy kocsiban vagyok - tudatosítottam magamban. Hallgatózni kezdtem; a város zajain kívül más hang nem hallatszott.
A szer ami belém nyomtak, még mindig a hatása alatt tartott. A hasogató fájdalom a hátamban tompult - viszont az agyamban a gondolatok is. Nem bírtam tisztán látni a fejemben, képtelen voltam gondolkozni, és felébredni a félkómás állapotból. Mocorogni kezdtem; a kényelmetlen pozíciónak hála a bal karomat teljesen elfeküdtem. Kiráncigáltam a kezemet a törzsem alól, de a fejemet nem mozdítottam. A kezemmel hozzáértem valakihez.
- Ki lehet ez? - gondoltam, és erőt vettem magamon; nem néztem meg, ki van mellettem. - Biztos Funnyék - jutott lelassult agyam emlékezetébe. Egy suttogó hang kúszott a fülembe:
- Te! Ez megmozdult...
- Nyugi - jött a magabiztos válasz. - Még biztosan tart az altató hatása. Csak álmában mozdult meg.
- Mennyire vagy biztos benne? - kérdezte egy másik hang. Amikor meghallottam, az ereimben is megfagyott a vér.
Tehát beigazolódott a sejtésem. De miért? Zsarolás, pénz? Bosszú? Így értelmet nyerne minden tette...
Nem hiszem el - lüktetett a fejem. Ha ezt Funnyék tudnák... Ha most nem itt lennénk... El kell mondanom nekik... De nem, nem most!
Dörömbölt a szívem a mellkasomban. Mikor lesz már vége? Mikor beszélhetek a többiekkel?
A magabiztos hangnak félig-meddig igaza volt; még tartott az altató hatása. A kocsi kerekei felett az egyenletes fel-le süppedés többször ringatott vissza az álomba. Mikor felébredtem, mindig kényszerítettem magamat, hogy ne mozduljak meg. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire a kocsi megállt. Éreztem, hogy néhányan kiszállnak a járgányból. Mivel már nem zúgott a motor, és semmi zaj nem hallatszott, meghallottam a lélegzeteket. Három, esetleg 4 embertől származhattak, nem tudtam pontosan megállapítani.
- Nem várunk még egy kicsit? - kérdezte egy ismerősnek tűnő hang.
- Nem - válaszolta. - Minél hamarabb meg akarok szabadulni tőlük. Kifizették a pénzt, innentől nem az én dolgom, hogy vigyázzak rájuk.
Tehát váltságdíj.
A szívem egyre gyorsabban és gyorsabban vert. Vajon mennyit kérhettek a fiúktól? És most hova hoztak minket? JDogék ébren vannak, és csak ők is tettetik az alvást? Mit csinálnak?
Már alig bírtam megállni, hogy megmozduljak. Annyira vert a szívem, hogy azt hittem: hiába maradok mozdulatlan, a dobbanásai miatt önkéntelenül is remeg a mellkasom.
- Pakoljuk ki őket - hallottam, majd éreztek, hogy a többiek - akik bennmaradtak a kocsiban - átmásznak fölöttünk. Aztán valaki a hónom alá nyúlt, és lassan elkezdett kifelé húzni a kocsiból. Mikor már derékig kint voltam az ajtón, egy másik megragadta a lábaimat. Ezen a ponton újra éreztem a fájdalmat a hátamban - de olyan hirtelen, és olyan erővel nyilallt belém, hogy nem tudtam elfojtani egy fájdalmas nyögést. Meghallották; mindenki visszatartotta a lélegzetét. Erőt vettem magamon, és nem mozdultam meg; még az arc izmaimat is megpróbáltam ellazítani, melyek fájdalmasan összerándultak. Néhány métert sétáltak velem, aztán óvatosan leraktak a földre. Hallottam a léptek távolodását, és a kocsi hangját; beindították a motort, de nem indultak.
Mi lesz már? gondoltam kétségbeesetten. Aztán olyan gondolat hasított az elmémbe, hogy összerándultam tőle. - El akarnak ütni - remegtem meg. - Azért tettek le a földre, hogy áthajtsanak rajtunk!
Lépteket hallottam közeledni, így továbbra sem mozdultam. Egy ember volt; a többiek valószínűleg a kocsiban maradtak. Lehajolt, és a földre tett valamit, majd távolodtak a léptei. Becsapta a kocsi ajtót, és kereket felpörögtek. Végem van - futott át az agyamon. Hallottam a kocsi kerekei alatt ropogni a kavicsokat és tocsogni a sarat; a kocsi elindult.
Csakhogy nem felénk.
Egyre távolodott; amikor már a motor hangját sem hallottam, fellélegeztem. A szívem még mindig őrült módon vert. Kinyitottam a szemeimet és amennyire a hátam engedte, felemeltem a fejem.
- Funny? JDog!
Semmi válasz.  Előre nyúltam, és rázogatni kezdtem az alvó Funny Mant. Nem ébredt fel, és JDog sem; mindenesetre megbizonyosodtam róla, hogy élnek. Az arcuk elé emeltem a kezemet. Mikor mindkettejük esetében megéreztem a tenyeremen a lélegzetüket, megkönnyebbülten sóhajtottam. Nemsokára fel kell ébredniük - gondoltam. Ahogy távolabb húzódtam tőlük, hozzáértem valamihez. Hátranyúltam, és a törzsem mellől előre húztam a kis kupacot. A mobiljaink voltak azok. Kihúztam az enyémet a kupacból - csakhogy jött vele egy papír is.
Feloldottam a telefonomat, és a fényénél megnéztem, mi áll rajta, Az egyik oldalán átfirkált sorok álltak, a másikon egy üzenet.

Ma 21:30, a régi Gyárak Állomásnál. 

Összeráncoltam a szemöldökömet. Miért adták ezt ide?
Körülnéztem. Végülis elképzelhető, hogy ez régen egy állomás volt - gondoltam. De mi lesz 21:30-kor?
Megnéztem a telefonom kijelzőjét: 21 óra 17 perc. Ez talán egy jelzés, hogy maradjunk itt. De jobb lenne egyből segítséget hívni...
A mobilokat a kezembe vettem. Az enyém lemerült, JDogé pedig nem érzékelt térerőt. Összehúztam a szemeimet. Francba.
Nyögést hallottam; Funny volt az. Feltérdelt, és körülnézett.
- Matty? Hol vagyunk? És mi van Jay-jel? - kapkodta a fejét, majd bökdösni kezdte az alélt JDogot.
- Azt hiszem, alszik. Úgy ahogy eddig mi is - mondtam.
- Hát akkor keltsük fel, és húzzunk innen! Ki kéne deríteni, hogy hol vagyunk...
- Várj - tartottam vissza a feltápászkodni készülő Funnyt. - Ezt hagyták itt... - nyújtottam felé a papírt, és a telefonját.
- Itt a mobilom?? És ezt csak most mondod?! Fel kell hívnunk Charlie-ékat!
- Nézd meg, hogy mi van a papíron - nyújtottam felé továbbra is a gyűrött darabot. Elvette, és a mobilfény mellet elolvasta.
- És? - ejtette le a kezét. - Lehet, hogy visszajönnek értünk! Nem maradhatunk itt, várva hogy mi lesz! Hívjuk Dannyéket! Eddig miért nem szóltál nekik?! - kérdezte dühösen, miközben telefonját nyomkodta. Füléhez emelete a készüléket, majd káromkodva nyomta ki a telefont:
- Bassza meg! Nincs térerő!
Felállt, és kirázta a lábait.
- Áááh. Teljesen elgémberedtem.
- Nekem mondod? - morogtam. - Még most sem tudok megmozdulni...
- Nagyon fáj a hátad? - kérdezte, miközben járkálni kezdett.
- Mostmár nem vészes. De inkább nem mozdulok meg - mondtam.
- De akkor is el kell mennünk innen! Majd cipellek, vagy tudom is én...de nem maradhatunk itt! Ki tudja, visszajönnek-e értünk, vagy akármi... Keresünk egy telefont, és felhívjuk a fiúkat!
- Mivan? - hallottam magam mögül JDog halk, rekedtes hangját.
- Matty itt akar maradni, ahelyett hogy keresnénk valakit aki segít nekünk!
- Mi mi mi? Lassabban! Most keltem fel... Hol vagyunk egyátalán? - pislogott JDog.
- Kaptunk egy üzenetet. Tőlük - nyújtotta Jay felé a papírt Funny. Amaz elvette, majd tőlem elvette a mobilját is.
- De ha itt vannak a telók, miért nem hívunk seítséget? - kérdezte értetlenül.
- Tessék! - nézett rám szemrehányóan Funny Man. - Én is ezt mondtam!
- De ha nincs térerő mondhatod.. - szűrtem fogaim között a választ. - Az a rohadt magas domb tehet róla.
- Mondjuk érthető, hogy maradni akar - vonogatta a vállát JDog. - A hátad... - emelte rám a tekintetét.
- Megvagyok - biccentettem felé. - De mondom. Maradjunk itt! Várjuk ki, hogy mi lesz fél tízkor.
- Nem! -kiáltott Funny Man. - Én nem ülök, és várom hogy mi lesz! Ti maradhatok, én nem fogok!
- Ne csináld ezt! - mondta szemrehányással és némi könyörgéssel a hangjában JDog.
- Mit? Mit ne csináljak?! Ez a hülye itt akar maradni, éa megvárni hogy kinyírnak-e minket!
- Hagyd már abba!- mentem bele a vitába. - Szerinted ha visszajönnének, hagytak volna üzenetet?!
- Már szinte látom is a cikket - szorította össze a fogait Funny. -"Holtan találták a Hollywood Undead három énekesét  egy elhagyatott állomáson".
- Nagyon költői - sóhajtottam. - De biztos, hogy nem fog így történni.
- Funny, együtt kell maradnunk. Ne menj el! - mondta csendesen JDog.
Dylan szikrákat szóró szemmel bólintott.
- De ha lesz valami... Ehh - sóhajtott lemondóan. - Mindegy.
- Gyere, ülj le tesó! - mondta fáradt mosollyal JDog. Funny Man továbbra is mérgesen dobta le magát a földre.
- Mennyi az idő? - kérdezte néhány perc múlva.
- 21:24 - néztem meg a mobilomat. - Tényleg! - jutott eszembe. - Nézzük meg a mobilokat, hátha csináltak velük valamit...
Elkezdtem átnézni mindent a telefonomon. E-mail, facebook, jegyzetek, üzenetek. Semmi.
- Találtam valamit - kiáltott fel JDog.
- Mit, Jay? - húzódott hozzá közelebb Funny Man.
- Add a papírt - szólt oda nekem Funny. Kezébe nyomtam a gyűrött lapot. Újra elolvasta az üzenetet.
- Ugyan az - szólalt meg.
- Mi? - kérdeztem értetlenül.
- Ugyan azt az üzenetet küldték el Jay mobiljáról Dannyek, mint ami a papíron van.
- Akkor....? - nézett rám.
- Dannyék jönnek értünk fél tízre - előzött meg Funny Man.
JDogból megkönnyebbült sóhaj szakadt ki.
- Nemsokára itt lesznek - mondtam, és lecsuktam szemeimet.

*

- Mennyi az idő? - kérdeztem idegesen.
- Pont fél van.
Jöjjenek már! - gondoltam türelmetlenül. Féltem attól, hogy Funnynak igaza lesz, és Dannyék helyett a csapat emberrabló tér vissza. Akkor hogy fogok tudni ránézni? Hiszem én mondtam, hogy nem lesz semmi baj...
- Hé! Halljátok? - kérdezte Funny.
- Mit? - kaptam fel a fejem.
- Sss! - emelte mutatóujját a szájához Jay. Némán hallgatóztunk; egy kocsit hallottam közeledni.
- Talán.... - motyogta JDog, de Funny egy határozott kézmozdulattal leintette. Néhány idegtépő másodpercig nem hallatszott semmi, majd az épület másik oldaláról egy alak tűnt fel.
- Fiúk! Itt vannak! - kiáltotta az alak Danny hangján.
Megkönnyebbült sóhaj szakadt ki belőlem. JDog felpattant, Funny pedig kifújta a tüdejébe szorított levegőt.
- Úr Isten! Megvagytok? Jól vagytok? - rohant oda hozzánk Danny. Lendületből átkarolta az éppen felálló JDogot. Ő viszonozta az ölelést, majd mikor feljebb emelte a fejét, elkiáltotta magát:
- Johnny! Charlie!
- Jaay - hangzott kórusban az elnyújtott válasz.
Soha nem örültem még ennyire a fiúknak.
- Mivan Da Kurlzz? A földre bírsz nézni, de rám nem? - kérdezte nevetve Danny, és a kezét nyújtotta. Az éppen Johnnyt átkaroló Funny Man ránk nézett; elengedte Johnnyt, majd odalépett hozzánk.
- Hé, Danny... inkább ne - mondta óvatosan.
- Mert, mi van? - kérdezte felvont szemöldökkel, de még mindig mosolyogva Danny.
- Tudod, a hátam....- kezdtem bele, de Funny közbevágott:
- Na jó, hagyjuk a körítést! Van egy hatalmas seb a hátán, és szerintem még most is vérzik! Nem tud felállni...
- Mivan? - guggolt Danny. Vele egy időben Johnny és Charlie is hangot adtak értetlenségüknek.
- De m-mi? És hogyan? Mi történt? - hadarta Danny, miköztben mobilfény mellett a hátamat vizsgálgatta.
- Kórházba kell vinni - jelentette ki vele párhuzamosan Johnny.
- Majd elmondunk mindent - mondta JDog. - De előbb menjünk haza.... Segítsetek felemelni! - hajolt le hozzám.
- Figyeljetek, nem kell. És ne vigyetek kórházba! Csak menjünk haza. Megpróbálok felállni... - szóltam tettetett magabiztossággal. Ha mozdulatlan maradtam, akkor is hasogatott a hátam. Próbáltam magam felkészíteni arra a fájdalomra, ami akkor fog érni, ha felállok. Lassan a vállaimhoz húztam a kezeimet - már ez is fájdalmat okozott - és lassan megpróbáltam kinyomni magam. A tompa fájdalom olyan hirtelen erősödött fel, hogy egy nyögés kíséretében visszarogytam a földre.
- Még mit nem! - szólt erőteljesen Johnny. - Nézzétek csak... - mondta, majd éreztem, hogy egy fény nyaláb rám vetődik. Charlie felhördült, Danny pedig nyögött egyet. A fiúk nem szólaltak meg; azt hiszem, már hozzászoktak a látványhoz.
- Emeljük - hallotam JDog hangját.
- Várjatok - szólt Funny Man. - Charlie, nem tudsz közelebb állni a kocsival?
- Nem - szívta a fogát Charlie. - El van kerítve a hely.
- Akkor vigyük - mondta Johnny, és a hónom alá  nyúlt. A többiek is megfogtak, én pedig irtó kínosan éreztem magam. Miközben a kocsihoz cipeltek, egyetlen hangot sem hallattam; arra gondoltam, hogy ennél csak jobban fájhat, a fiúk pedig ennél óvatosabban úgysem tudnának vinni. Mikor a kerítésen áthaladtunk, jött a következő kérdés:
- És hogy rakjuk be a kocsiba?
- Mi lenne, ha a csomagtartóba raknánk? - kérdezte JDog.
- Nekem oké - mondtam fáradtan, feszengve. - Már ha kapok levegőt...
- Charlie kocsijával jöttünk, szóval az utastérben leszel - mondta Danny.
- Oké. Akkor jó lesz - motyogtam. Charlie kinyitotta a csomagtartót, a többiek pedig beraktak. A lábaim csak behajlítva fértek el, de Charlie csomagtartója így is kényelmesebbnek bizonyult a poros földnél és a beton padlónál.
- Ííígy - nyúlt Johnny a hajamhoz, és beljebb söpörte. - Nehogy odacsukjam a bongyi hajadat - mondta röhögve.
- Ha-ha. Nem vagyok bongyi - mondtam rosszmájúan. Johnny továbbra is röhögve becsukta a csomagtartót.
- Atyám - morogta Charlie. - Ma már annyit vezettem.... Danny, átvennéd?
- Aha - válaszolta Danny, és beült a volánhoz. A többiek is betömörültek a kocsiba, és Danny felbőgette a motort.
- Na jó, sürgősen keresni kell egy benzinkutat - mondta idegesen. - Már nincs sok a tartályban... Ennyivel tuti nem érünk haza.
- Keresem - hallottam Johnny hangját. Mobilját nyomkodta; néhány másodperc múlva megszólalt:
- Hazafelé pont útba esik egy. Adom a telót - mondta, és - feltételezhetőleg - előre adta Dannynek a mobilt. Elindultunk; az adrenalin már távozott a testemből, és helyét émelygés és remegés vette át, a fájdalmat pedig újra éreztem a hátamban. Csend volt a kocsiban; a forgalom mentes úton Danny simán vezetett. Néhány perc alatt elnyomott az álom.

*JDog*

- És, ööö... talán mondanátok valamit, vagyis, akartok róla beszélni? - kereste a szavakat Johnny. Funnyval összenéztünk, majd egyszerre kezdtünk beszélni:

- Hát, egyelőre... - kezdtem, de Funny hangja erősebbnek bizonyult:

- Egy kurva nagy sötét pincében ébredtünk. Én még félig részeg voltam az előző este után - nevetett kínosan. - És ültünk. Ültünk és vártuk, hogy mi lesz. Aztán...

Összeszorította a száját és mondóan sóhajtott egyet.

- Aztán laposra vertek minket - mondtam halkan.

- Mi? - fordult hátra Charlie az anyós ülésről. Johnny meredten nézett nézett ránk, Danny pedig hirtelen elrántotta a lábát a pedálokról. Hallottam, hogy a csomagtartóban DK neki ütődik az ülésünk hátuljának.

- Héé, vigyázz Danny! Szegény Kurlzz ott hánykolódik a csomagtartóban!

- Bocsi, Matty - mondta Danny. Nem érkezett válasz, de a jelek szerint Danny nem is várta. Hadarni kezdett, amint bocsánatot kért Kurlzz-tól:

- De kik? Hogy? Miért? Mii?

- Figyelj Danny - nyögtem - én...nem akarok erről beszélni.

Szünet állt be a beszélgetésben, majd Charlie szólalt meg:

- Érthető. Ha nem akartok róla beszélni, hát ne tegyétek.

- Egyelőre - szólt Danny.

- Hagyd már őket - mondta Johnny. - Ha te lennél a helyükben...

- Nem tudom, milyen a helyükben, mert nem mondják, hogy mi történt! - emelte meg a hangját Danny. Senki nem szólalt meg.

- Csak egyet mondj meg - nézett rám a visszapillantóból Danny. - Láttátok, hogy kik voltak?

- Nem - válaszoltam. - Maszkban voltak. Végig. Mindig.

Danny aprókat bólintott, és többet nem kérdezett.
- Nem akartok valamit enni? Megálljunk valahol? - érdeklődött Johnny.
- Én már annyira éhes vagyok, hogy nem bírok enni - motyogta Funny.
- Én meg bírnék enni egy lovat - mondtam fáradtan. - De azt a lovat inkább otthon enném meg. Nem akarok emberek közé menni.

*

Danny leállította a motort. Nem mozdult és nem szólalt meg senki. Néhány percig ültünk a kocsiban néma csendben, miután Danny megszólalt:

- Megérkeztünk.

Kiszállt, és Charlie is követte a példáját. Lassan én is kinyitottam az ajtót, és felálltam. A fiúk kinyitották a csomagtartót.

- Te - suttogta Charlie - ez bealudt.

- Óvatosan vigyük - mondta az éppen odalépő Johnny.

- Úgyis  fel fog ébredni - jelentette ki Danny. - De ja, először minél óvatosabban...

Megfogták Da Kurlzzt, aki körülbelül 3 másodperc múlva egy nyögéssel konstatálta helyzetét. Becipelték a sötét előszobába; én szorosan mögöttük, sorzáróként léptem be a házba.

Az elől álló Funny felkapcsolta a lámpát. A nappaliból egy kis sikkantás kíséretében Theresa tűnt fel. Átölelte Funny-t, majd Dannyt. Mögötte Randi suhant ki a szobából. Aggódva nézett Mattre, és egyből a fiúk állapota iránt érdeklődött.
A kérdéseket alig fogtam fel. A szemem alig bírtam nyitva tartani. Szótlanul elindultam a szobám felé.
Sose volt még ilyen jó itthon lenni.



19. Fejezet

*Charlie Scene*

- Mennyi az idő? - kérdeztem, miközben kerék csikorgás közepette bevettem egy kanyart.
- 19:01 - válaszolta Danny, miután csekkolta a műszerfalat.
Ráhajtottam a főútra; már átkeveredtünk egy dugón - ami cirka háromnegyed óráig tartott - és most belebotlottunk a következőbe. A főút teljesen beállt; a szembe jövő sávon is alig jöttek, a mi oldalunkon pedig annyi hely sem maradt, hogy esetleg lehajtsunk róla. Messziről dudálás hallatszott, a legtöbb sofőr viszont csendben - esetenként magában szitkozódva - várta, hogy néhány centivel előrébb jusson.
- Kurva élet! - csapott Johnny az ablakra. - Megint áll a sor!
- Újra ülünk a dugóban - mondta idegességgel a hangjában Danny.
- Ez Los Angeles - mondtam unottan. - Itt mindig dugó van.
Néma, feszültséggel teli másfél óra következett. Danny fészkelődött, Johnny pedig a tarkóját kocogtatta a fejtámlához. A csiga lassú haladás közben sokszor leállítottam a motort - ne fogyassza feleslegesen a benzint.
- Felhívjam Ashiát? - kérdezte egyszer csak Johnny.
- Aha, hogy ne aggódjanak annyira - értett egyet Danny.
- Ja, hívjad - bólintottam.
A visszapillantóból láttam, hogy Johnny előveszi, és a füléhez emeli a telefont. Kicsöngött; alig két búgás után Ashia felvette:
- Szia - szólt gyorsan. - Ugye..
- Minden rendben - vágta rá a kimondatlan kérdésre Johnny.
- Hál' Istennek - hallatszott Ashia sóhaja a vonal túloldaláról. - És a fiúk? Ott vannak?
- Még nem. Kaptunk egy SMS-t JDog mobiljáról, amiben azt írták, hogy fél tízkor legyünk ott valami állomáson...gondolom ott lesznek.
Csönd.
- Értem - szólalt meg végül Ashia. - Ha bármi van...hívj!
- Hívlak, amint megvannak.
- Szeretlek - mondta halkan.
- Én is téged - motyogta Johnny.
Megszakadt a vonal.
- Elfelejtettem mondani, hogy szólj neki arról hogy mondja meg Theresának is - szólalt meg néhány másodpercnyi csend után Danny.
- Mit? - kérdezett vissza Johnny.
- Azt, hogy minden rendben.
- Nyilván megmondja neki - támasztotta az ablaknak a fejét. - Sőt, fogadnék rá, hogy mindhárman hallották amit mondtam.
Danny ráhagyta, nekem pedig nem volt hozzáfűzni valóm.
- Milyen messze van még az az állomás? - kérdezte Johnny fáradtan.
- Ha most nem lenne kurva sötét és kurva nagy dugó, akkor fél óra alatt odaérnénk - közölte szemrebbenés nélkül Danny.
Miután a GPS-em beadta a kulcsot, a Danny mobilján lévőt használtuk. A telefon a hátsó ülésről osztotta az észt a hangszórójain keresztül; néha idegtépően sokszor ismételte magát, máskor hosszabb ideig néma maradt. Most is egy ilyen időszak következett a beállt főút miatt.
- Éhes vagyok - szólalt meg Danny.
- Nem vagy vele egyedül - mondtam. Először az adrenalin miatt fel sem tűnt az étel hiánya, de most hogy eseménytelenül álltunk a dugóban, a felszínre tört az éhség.
- Most, hogy mondod... - motyogta Johnny. - De most nem tudunk kajálni.
- Miért ne tudnánk? Itt vagyunk a belvárosban....
-...mostmár inkább a külvárosban - javítottam ki.
- Ilyen szempontból mindegy, itt minden második sarkon van egy kajálda - jelentette ki Danny. - Kipattanok, és hozok valahonnan kaját.
- Nekem oké - mondta Johnny.
- Szerintem inkább ne - vágtam közbe. - És ha pont addig indul meg a sor, amíg nem vagy itt?
- Erre mikroszkópikusan kicsi az esély - vonta össze a szemöldökét Danny.
- Jó, de egyátalán van annyi pénzünk? Egy kissé meg lettünk kopasztva - közöltem epésen.
- Nálam van 11 dollár - számolgatta a pénzt Danny. - Nálatok mennyi van?
Megadóan sóhajtottam, és kinyitottam a sebesség váltó előtti kis rekeszt.
- Nem sok - sóhajtottam. - Itt csak az aprót tartom.
- Nekem öt és fél van - nyomta Johnny a már a kaja gondolatára is felpörgött Danny kezébe a pénzt. Kihalásztam a maréknyi fémpénzt a rekeszből, és hátranyújtottam Dannynek.
- Kösz - biccentett, majd jóformán kiugrott a kocsiból.
- Fura, hogy ilyen éhesen mennyire késztetést érez arra, hogy fusson - gondolkozott hangosan Johnny.
- A kaja szag hajtja - vigyorodtam el.
Danny alig tizenöt perc múlva tért vissza; ez az idő alatt jócskán lazább lett a forgalom, az addigiakhoz képest viszonylag nagy távolságokat tettünk meg előre. Azt is elképzelhetőnek tartottam, hogy Danny hátrébb ment, mint ahol álltunk. Aztán végül visszatalált hozzánk; a kezében tartott három termetes pitával huppant le a hátsó ülésre.
- Megjöttem - jelentette ki mosolyogva. Előre nyújtotta nekem az egyik pitát, a másikat Johnny kezébe nyomta.
- Kösz - nyúltam érte. - Gyros?
- Aha - csámcsogta Danny. Az arcát nézve elképesztőnek tartottam, hogy hogyan tud valakit felvidítani a puszta tény, hogy ehet.
- Van benne saláta? - kérdezte Johnny pitáját méregetve.
- A-aa - rázta a fejét Danny. - A tiedbe direkt nem kértem.
- Kösz - vigyorodott el Johnny, majd ő is nekilátott a gyrosnak.
Miután lenyeltem az első falatot, akkor jöttem rá, hogy mennyire éhes voltam - csak nem foglalkoztam vele. A forgalom egyre javult; nagyobb és nagyobb távolságokat tudtam megtenni  két egy helyben toporgás között.
- Már le tudnék fordulni az útról...Menjünk innentől kerülővel? - kérdeztem.
- Ne - mondta Johnny. - Pár perc múlva már rendesen tudunk menni.
- Remélem így lesz - mondtam sóhajtva.
Johnnynak igaza lett; alig tíz perc elteltével megérkeztünk a dugó miértjének helyszínéhez.
- Ijj - szívta a fogát Danny. - Csúnya baleset...
Karambol volt; egy fekete kisbusz ütközött egy piros Suzuki és egy sárga Porsche. Miután a baleset helyszínétől eltávolodtunk, szabad volt az út. Kövérgázzal haladtam a vinnyogó GPS által mondott irányba.

*Danny*

 Amikor elhaladtunk a baleset helyszíne előtt, felszínre tört bennem egy emlék. Egy rettenetesen szomorú, kilátástalan történet, aminek a főszereplője nem én voltam.

- Amúgy ti jártatok már itt? - kérdeztem a fiúktól, mikor elértük Budapest határát.
- Én nem - rázta a fejét Dylan.
- Én már igen - bólintott Johnny. - Átutazóban, legalábbis.
Miután odaértünk a szállodához, kipakoltunk, és ettünk, majd sétálva indultunk el egy kisebb városnézésre. Sokat beszélgettünk - egymással, és a sok-sok rajongóval. Jó páran mondták, hogy csak azért járnak a városban, hogy hátha összefutnak velünk. Rengeteg fotó készült különböző emberekkel, más helyszíneken.
Másnap - a koncert napján - múzeumba mentünk. Engem és Charlie-t nem kötött le annyira, ezért nagy részt hülyültünk a séta alatt. Funny Man hozta a formáját; pózolt, és pofákat vágott, miközben Johnny fotózta.
- Na, erre majd szépen rá lesz írva, hogy "Evolúció" - vigyorgott Johnny. - "Avagy a Homo Erectus és Funny Man."
- Nincs nagy különbség -  röhögött fel Da Kurlzz a Funnyról készült képeket nézve.
A múzeum után az előző napihoz hasonlóan sétáltunk a városban. Már messziről meghallottuk a Los Angelesben szinte mindennaposnak számító zajt; a dudálást, és a két különböző szirénát.
- Nah, mi van itt...? - szaporázta meg a lépteit JDog. Tartva a tempót, követtem; pár méter után megláttuk - ha nem is pontosan - a karambolt. Több kocsi csapódott egymásnak, a rendőrök és a mentők oda igyekeztek. Valaki megsérült - futott át az agyamon. - Remélem senkinek nem esett komoly baja...
Egy futó alakra lettem figyelmes. Talpig feketébe öltözött, szőkés-barnás hajú lány volt az. Nem is futott, rohant; a szemeit ellepő könnyektől alig látott valamit. Tőlünk néhány méterre megállt, és a falnak támaszkodva, a sírástól fuldokolva levegőért kapkodott. Zihálva ült rá a fal egyik kiszögelésére, és csak ekkor vettem észre: Hollywood Undead-es póló van rajta. Többiek véleményét ki sem kérve megindultam felé.
 - Hey - ültem le mellé.
Felkapta a fejét és értetlenül nézett rám.
- Danny? - nyögte, és meglepetésében egy pillanatra a sírást is abbahagyta. De a pillanat elszállt, és a lányka torokba fojtott sírással folytatta:
- Ki gondolta volna, igaz? Évek óta arra várok, hogy láthassalak...ki gondolta volna, hogy így fogunk találkozni...
Hangosan zokogott, és nekivetette a tarkóját a falnak.
- Héé, ezt nem csináld! - nyúltam át karommal a feje felett, és átöleltem. - Tessék itt egy zsepi - halásztam ki egy darabot a zsebemből. Remegő kézzel elvette, de annyira kapkodta a levegőt, hogy nem bírta kifújni az orrát.
- Figyelj - nyúltam a kezéhez. - Lélegezz, és próbálj meg megnyugodni. Ki. Be. Ki. Be.
A lány szép lassan lenyugodott annyira, hogy ki tudja fújni az orrát. Miután ezt megtette, továbbra is hullámzó mellkassal próbálta visszatartani a feltörni készülő zokogást.
- Mi történt? - kérdeztem kedvesen. Nem tartotta vissza tovább.
- Az a-ha-nyu-kám - zokogta. Enyhe akcentussal, lassan beszélt angolul, de még így is koncentrálnom kellett, hogy megértsem. - A koncert-re jöt-tünk és össze-üt-köztünk egy má-hásik kocsival...
Szája elé kapta a kezét, miközben folyamatosan kapkodta a levegőt.
- És anyukád.... - esett le a tantusz. Szorosabban öleltem magamhoz a lánykát - Jézusom. Anyukád ott van a...?
- Érte jött a mentő - fúrta a vállamba az arcát. Próbáltam nyugtatgatni, de nem nagyon sikerült.
- És a többiek....hol vannak? - emelte fel pár perc múlva a fejét. A sminke teljesen elkenődött, szemei bevörösödtek.
- Néhány méterre - mondtam halkan, és oldalra biccentettem a fejem. - Arra.
A lány kínjában felnevetett.
- Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer a te válladon fogom kisírni a lelkemet. És az, hogy a kedvenc bandám tagjai néhány méterre állnak tőlem, és én nem veszem észre...Meghalok - folytak a könnyek az arcán.
- Egy ilyen dolog után természetes, hogy nem a külvilágra figyelsz - mondtam továbbra is halkan. - De miért futottál el? Talán kórházba kéne menned.
- Nem. Nem. Nem! - mondta hangosan. - Nem megyek kórházba. Nem akarom végignézni, ahogy az anyám... - elcsuklott a hangja, és újra zokogni kezdett.
- Nem, nem! Ilyet nem is mondj! - vettem kezeim közé az arcát. - Nézz rám. Anyukád jól lesz. Rendbe jön! Beviszlek a kórházba. Fogok egy taxit, és megyünk a mentő után, jó?
Bólintott. Felálltam, hogy támogassam.
- Csak - szólalt meg szaggatottan - hadd lássam előbb a többieket...egyszer,csak egyszer!
Charlieék felé fordult.
- Gyertek ide - tátogtam. Megindultak felénk.
- Mi a baj, szép lány? - mosolygott rá szélesen Funny. Ez most nem a csajozós féle Funny Man vigyor volt, hanem egy kedves, bátorító mosoly. A lányka halványan rámosolygott Funnyra - ennyi tellett tőle a megrázkódtatás után.
- Majd elmondom - néztem rá komolyan. - Taxi! - intettem le a közeledő kocsit. - Gyere - néztem rá a remegő lányra. Még egyszer végignézett a fiúkon; mindegyikük arcát részletesen végigmérte.
- Olyan...tökéletesek vagytok - hunyta le a szemét. Pilláiról egy könnycsepp folyt arcára. - Azt hiszem, most látlak titeket utoljára.
A sírással küszködve elfordult, és beszállt a taxiba.
- A szállodában találkozunk - néztem a srácokra, és beültem a lányka mellé a hátsó ülésre.
- Danny! - szólt utánam JDog. - Ha kérdezik....
- Kondizni mentem - mondtam, és becsaptam az ajtót. A lány már bemondta a kórház nevét, így a sofőr egyből elindult. Újból átkaroltam, ő pedig a vállamra hajtotta a fejét.
- Szeretlek, Danny - motyogta. Halványan elmosolyodtam, és egy puszit nyomtam a fejére.
- Minden rendben lesz.
Húsz perc alatt odaértünk a kórházhoz - a mentős kocsi épp akkor hajtott el.
- Anyukádat már valószínüleg bevitték - mondtam, miközben kipattantam a kocsiból. Elővettem a tárcámat, és a letekert ablakon keresztül átnyújtottam az összeget a sofőrnek.
- Várj. Nálam is van pénz - szipogta, és előhúzta a tárcáját. - Nem fizetheted te az egészet...
- Ugyan már - söpörtem félre a felém nyújtott bankjegyeket. - Csak mondd meg a sofőrnek, hogy várjon meg itt. Nem tud angolul....
A lányka az ablakon behajolva magyarul beszélt a taxi vezetőjével. Néhány mondat után felegyenesedett.
- Akkor most..? - kérdezte. A sokktól valószínüleg lelassult a gondolkodása; fogalma sem volt, mi tegyen.
- Nyomás! - ragadtam kézen, és berohantunk az épületbe. A recepcióhoz - vagy az annak kinéző pulthoz - siettem, és gyorsan megkérdeztem:
- Tud angolul?
- Igen - jött a válasz a hölgytől.
- Az előbb hoztak be egy nőt, aki karambolozott és megsérült. Ő egy ismerősöm. Hol van?
- Mi a hölgy neve? - nézett rám a recepciós. A lány felé fordultam.
- Mi..?
Kérdésemet meg sem várva megadta a nevet a hölgyikének.
- Harmadik emelet, kilences műtőben van. A hozzátartozóit már értesítették.
- Köszönöm! - mondtam, majd elindultam a lépcsők felé. Út közben megragadtam a lány kezét, és úgy húztam magammal.
Felértünk a harmadikra; a megszámozott szobákat nézve kerestük a műtőt.
- Ott van - nyújtotta kocsonyaként remegő kezét az irányba. Egy férfi járkált a szoba előtt; egy másik idősebb férfihoz beszélt. Láthatólag rettenetesen aggódott. A lányka elengedte a kezemet, és az őszülő férfi felé futott. Átölelte, és újra zokogni kezdett.
Nem értettem egy szót sem abból, amit mondtak. De a jelek szerint a lány rátalált az apukájára, ami abban helyzetben nagyon fontos tényező volt. Aztán az apa felém biccentette a fejét, és halkan kérdezett valamit.
- Ő Danny - mondta hangosan, angolra váltva a lányka. Az apja láthatólag teljesen megdöbbent.
- Abból a bandából?
- Igen, a HU-ból - bólintott.
- Danny Murillo - nyújtottam a kezem. Megrázta a jobbomat; döbbenetében és aggodalmában elfelejtett bemutatkozni.
- Danny elhozott engem a kórházba - folytatta a lányka.
- És miért nem voltál kocsiban? Hol voltál? Van fogalmad róla, hogy senki sem tudta, hol vagy? Hogy mindenki azt hitte eltűntél?
- Ne hibáztassa - mondta gyorsan. - Sokkot kapott, és elrohant a helyszínről. Nem hagyhattam ott...
Az apuka átgondolta a hallottakat, majd sóhajtott, és a kezét nyújtotta felém.  Ezúttal én ráztam meg a felém nyújtott jobbot, a férfi pedig megveregette szabad kezével a vállamat.
- Köszönöm. Innentől...átveszem.
- Rendben - mondtam halkan. A lánykára néztem:
- Légy jó. Remélem édesanyád rendben lesz.
- Köszönöm, Danny - motyogta, és átölelt. Végigsimítottam kezemet a hátán, és nyomtam egy puszit a fejére.
- Szia - engedett el. És pedig lassan, zúgó fejjel sétáltam ki a kórházból, és beültem a taxiba.

 *Charlie*



Hamarabb odaértünk, mint számítottam rá; a város szélén alig volt forgalom.
- Ön megérkezett - szólt Danny telefonja, majd a GPS elhallgatott.
Kiszálltunk; sötét, világítás nélküli helyen álltunk meg. Nem tűnt valami bizalom gerjesztőnek a környék.
- Pontosan hol is van az az állomás? - kérdezte forgolódva, mivel semmi állomásszerű épületet nem láttam.
- Itt, az orrod előtt - mondta Johnny, és odalépett az elkerített területhez. - Le van zárva. Életveszélyes.
- Ez az? - ráncoltam a homlokomat.
- Igen - jelentette ki Johnny, majd eltűnt a falécekből eszkábált fal mögött.
- Gyere - szólt rám Danny, és bemászott Johnny után. Követtem őket.
- Hol lehetnek? - kérdeztem, miközben végigmértem a romos épületet és a hozzá tartozó szemétkupacokat.
- Nézzünk körbe - mondta Danny, és megindult, hogy megkerülje az épületet. Mentünk utána, de ő sokkal gyorsabban lépdelt nálunk. A másik oldalról hallottuk a kiáltását:
- Fiúk! Itt vannak!