Hollywood Undead fantiction

21.fejezet

*Deuce*

Letudtam. Vége ennek a herce-hurcának. Egy gonddal kevesebb. Nem kell többet foglalkoznom velük. Nem is fogok.
- Most akkor merre menjünk? - kérdeztem a srácoktól, miután elhajtottunk az elhagyatott állomásról.
- Mi lenne, ha hozzám mennénk? - vetette fel egyből Truth. - Ott elosztjuk a pénzt, aztán mindenki mehet a dolgára.
- Előtte kajáljunk valahol - mondta Henry. - Megdöglök éhen.
- Ja, én is - helyeseltek a fiúk. Mivel már nekem is ehetnékem volt, egyhangúan a kajálás mellett döntöttünk.
- És hova? - kérdezte Truth, miközben lassított a kocsi tempóján.
- Mehetnénk pizzázni.
- Meki, az a legegyszerűbb.
- Vagy gyros? Van a közelben egy tök jó bár. Nagyon jó a gyrosuk, és nagy a választék - mondta James.
- Menjünk.
- Nekem mindegy - hangzottak a válaszok.
- Hé, srácok - szólt Brad. - Tudnátok most adni néhány dollárt a szajréból? Üres a pénztárcám. Elfogyott a pénzem.
- Igen, de le lesz vonva a részedből - nézett rá Thruth. A srác biccentett, úgyhogy elő halásztam a táskát, és kiszámoltam neki néhány dollárt.
- Kösz - hajtotta össze a bankjegyeket.
Néhány sarokra Thruth leparkolt, és a James által említett gyrosbár felé vettük az irányt. Egy kicsit hangosak voltunk; ezzel kivívtuk magunknak néhány vén fószer sanda pillantását. Nem érdekelt, ahogy máskor sem; a fiúk felszabadultak voltak, és én is megnyugodtam. Szartam a fejükre a rosszat gondolóknak.
A nagy röhögés közepette eszembe jutott néhány régebbi gondolatom. Miért van az, hogy ha valaki meglát, bűnözőnek néz? Miért néznek rám olyan furán az emberek?
Elhessegettem a gondolatokat, amelyek jó néhány éve majd hogy nem depresszióba kergettek. Túl vagyok rajta, gondoltam. Csak a fanok számítanak, és a haverok....
Betértünk a kis, fedett helyiségbe. A vacogó Henry a kézfejét dörzsölgette, James pedig Brad kíséretében egyből a pulthoz sietett. Elővettem a tárcámat, és gyorsan kiválasztottam egy adagot. Amikor felnéztem, és a pénzt nyújtottam a pultos lány felé, annak elkerekedtek a szemei. Meglepetten hebegett:
- Deuce?
- Igen - eresztettem meg felé egy halvány mosolyt, mire elpirult. Ügyetlenül dobálta az érméket a pénztárgépbe, közben folyamatosan motyogott valamit. A szeplős, szőke, látszólag még kiskorú lány nagyon érdekes volt.
Nem olyan volt, mint általában a rajongó lányok; kinézete egyátalán nem tükrözte, hogy a stílusomat felvette volna. És nem is volt olyan rámenős, vagy határozott; nem tudta mit mondjon, képtelen volt beszélgetést kezdeményezni.
- Adhatok még valamit? - kérdezte zavartan. Béna leányzó, gondoltam magamban mosolyogva.
- Esetleg egy közös képet? - néztem rá barátságosan. Még jobban elpirulva bólintott, és - mivel nem érkezett újabb vendég - kilépett a pult mögül. Előhúzta farzsebéből a mobilját, és esetlenül beállt mellém. Átkaroltam, és közelebb húzódtam hozzá.
- Így - villantottam egy mosolyt a kamerába. Néhány kép után elengedtem a lányt.
- Még soha sem beszéltél híresebb emberrel? - néztem rá kérdőn.
- Még nem igazán - mondta kissé felbátorodva. - Vagyis...igazából de. Pont ma találkoztam egy másik híres emberrel...
- Igen? És kivel? - kérdeztem barátságosan. A lány - ha lehet - még a korábbiaknál is jobban zavarba jött. Beharapta az ajkát, és óvatosan mímelte a szavakat:
- Őt nem igazán kedveled - nyögte.
- Igazán? - húztam fel a szemöldökömet. - Kíváncsivá tettél. Ki volt az?
Néhány másodpercnyi hallgatás után válaszolt:
- Danny.
Nem reagáltam. Az arckifejezésem a képemre fagyott. Aztán nem hagytam magam kiesni a szerepből.
- Hát igen. Őt tényleg nem kedvelem - mondtam mondtam vállvonva.
Néhány szófoszlánnyi beszéd után elköszöntem a lánytól, és leültem a fiúkhoz.
Szóval Danny itt járt. Akkor valószínüleg összeszedték akiket otthagytam. De mindegy is. Most már nem az én dolgom.

*

- Itt volnánk - állította le a motort Thruth. Kiszálltunk; én már jártam nála, ezért megszoktam a környéket, de a többiek furcsálló arckifejezéseit látva tudtam, hogy mire gondolnak. Koszos környék, düledező házakkal és csatornaszaggal. Fogalmam sem volt, hogy Thruth miért nem költözött el innen; ha kérdeztem, kitérő válaszokat adott. Talán valamiért fontos neki ez a lakás - gondoltam. De aztán egyből az jutott eszembe: mi lehet fontos valakinek egy ilyen nyomornegyedi lakásban?
Truth a fiúk fejeivel nem is törődve ment a az emeletes házhoz. A lakásához
gyalog vezetett az út, két emeleten át. Kulcsot vett elő, és kinyitotta az ajtót. Az nyekeregve kitárult, mi pedig beléptünk rajta. Az előtér és étkező szerepét betöltő kis helységből egyből tovább léptem a nappaliba. Leültem a kanapéra, és ölembe vettem a táskát. A többiek is helyet foglaltak - Hank és Thruth kivételével, akik állva maradtak.
- Akkor... mit is beszéltünk meg? - kérdezte kissé feszengve Thruth.
- Pontosan tudod - mondtam higgadtan. - 60%-ról volt szó. Azt elosztjátok.
A fiúk biccentettek. Kinyitottam a táskát, és kiborítottam a padlóra a pénzt.
Számolás, kisebb viták és ellenőrzés következett. Végül sikerült elosztani a pénzt; az egymillióból négyszázezrem maradt, de ez nem számított. Végig tudtam, tisztában voltam vele: nem a pénz a lényeg. Az csak amolyan bónusz. A bosszú, a bosszúm, a szemelyés bosszúm, a megtorlás....ez volt végig a lényeg, nem számított, mibe kerül.
- Lenne egy jó tanácsom - szólalt meg a hallgatag német. - A kézpénzt használjátok párhuzamosan a bankkártyátokkal. Ne az legyen, hogy nemtudom hány hétig-hónapig nem használtok kártyát, mert mindent ezzel a pénzzel fizettek. Egyszerre mind a kettőt, és akkor az senkinek sem tűnhet fel.
- Kösz, Hank - csaptam a vállára. - Fogadjátok meg a tanácsát. Fiúk, köszönöm hogy besegítettetek. Egyedül nem tudtam volna megcsinálni. De ne feledjétek - hivatalosan nem ismerjük egymást...