16. Fejezet

*Deuce*

- Menjünk vissza a szállásra - mondtam. - Összeszedjük a dolgaikat, és még ma megszabadulunk a kis patkányoktól.
A motelhez érve Truth leparkolt, én pedig beszélni kezdtem - út közben kigondoltam a további teendőket.
- Szóval - kezdtem bele - összepakolunk, és elhagyjuk a szállást. A szobákat mindenki magának fizeti - szögeztem le. - De először is valaki küldjön egy SMS-t a három köcsög közül valamelyiknek a mobiljáról. Amelyik nincs lekódolva, mondjuk... Azt írjátok bele, hogy fél tízkor a régi Gyárak Állomásnál. Semmi mást. Aztán úgyis lassan sötétedik, kihozzuk őket a pincéből. Ha minden igaz, szereztetek altatót, azt beadjuk nekik, aztán zsákot húzunk a fejükre, és beirányítjuk őket a kisbuszba. Pár perc múlva aludni fognak. A régi Gyárak Állomás a felújítottól pár kilométerre van, a város szélén. Az egy erős másfél órás út, szóval ha hét óra körül elindulunk, ott leszünk fél kilencre....
- Akkor miért fél tízre rendeljük oda őket? - kérdezte James.
- Mert nem akarok találkozni velük - jelentettem ki. Csak lerakjuk őket, aztán majd felszedik a roncsukat. Vagy nem. Az már nem a mi dolgunk. Most pedig menjünk és jelentkezzünk ki a motelből - rendelkeztem.
Kiszálltunk a kocsiból. A táskát egy pillanatra sem elengedve mentem fel a szobánkba és összepakoltam a dolgaimat. A folyamat nem tartott túl sokáig, így Truth-szal lementünk, és rendeztük a számlát. A többiek pár percen belül követtek minket; újabb 15 perc alatt letudtuk az összes szobának a kifizetését. Az elhanyagolható mennyiségű csomagjainkat beraktuk a kocsi hátuljába, és mi magunk is beszálltunk.
- Elküldtétek azt az SMS-t? - kérdeztem a fiúktól.
- Aha - válaszolta Henry. - Jorel telója nem volt lekódolva, úgyhogy fel se kellett törnöm egyiket se.
- Szuper - bólintottam. - Nem tudom ti hogy vagytok vele, de én kurvára fázom.
- Ja, rohadt hideg van - erősítette meg az egyik számomra még mindig ismeretlen nevű srác.
Már sötétedett; az utcai lámpákat felkapcsolták, a boltokat kivilágították. A kellemes - bár kissé hideg - téli idő ellenére nem tartózkodtak túl sokan az utcán; az elsuhanó autókon kívül nem sok gyalogost véltem felfedezni. Az előző napok szokatlanul enyhe hőmérsékletéhez képest hirtelen nagyon hideg lett; kis pelyhekben kezdett szállingózni a hó. Nem a rendes, sűrű hó, ami egy idő után fehér réteggel vonja be a várost - hanem az a féle, ami másnap reggelre elolvad a latyakos aszfalton.
Mivel kabátot nem hoztam magammal - és ezzel a problémával nem voltam egyedül - egy pulóvert húztam a kardigánomra. A többiek a hasonlóképp cselekedtek; Henry - mivel csak egy pulcsit hozott magával - a használt pólójait vette fel kardigánja alá. Mikor mindannyian felhúztunk magunkra még néhány réteg ruhát, Truth kigördült a parkolóból - merthogy csak a motelből kijőve jöttünk rá, hogy tulajdonképpen mennyire lehűlt a levegő.
Pár perc alatt odaértünk a pincéhez. Előszedtem a kulcsokat - a kesztyűt hamarabb felhúztam, hogy ne gémberedjen el teljesen a kezem.
- Hozzátok az altatót és a zsákokat! - szóltam hátra a többiekhez. Az egyik srác három injekciós tűt szedett elő, James pedig három egyszerű, fekete pamut zsákot.
- Te, Hank, honnan szedsz ilyen cuccokat? - kérdezte vigyorogva Henry az altatókra utalva. Hank sokatmondóan pillantott rá:
- A feketepiacon sok mindent árulnak...
Kinyitottam az első ajtót. Bementem, és megvártam, amíg mindenki követi a példámat. A sorzáró Truth után bezártam az ajtót. Mindannyian fejünkre húztuk a maszkokat.
- Oké, kinél lesz tű? - kérdezte az -ezek szerint- Hank nevű nagydarab fickó.
- Nálam egyszer - mondtam határozottan.
- Nálam is lesz egy, mert nekem mondták meg, hogy hogy kell használni - szólt Hank.
- Akkor kinél lesz a harmadik? - kérdezte Truth.
Pár másodperces hallgatás után James törte meg a csendet:
- Vállalom.
- Oké - nyomta a kezünkbe az injekciókat Hank. - Akkor mondom, hogy kell használni: a vállukba kell szúrni, kábé oda, ahova az oltást is adják - tudjátok.
Megerősítés képpen bólogattunk.
- Akinél nincs tű, az menjen előre, és fogja le őket! - mondtam. Truth a hátam mögül előre nyomult. Mivel elég szűk volt a tér, csak nyomorogva fértünk el.
- Innentől kezdve egy szót se! - utasítottam mindenkit, majd a legelől álló Henrynek dobtam a kulcsot:
- Nyitsd ki az ajtót.

15. fejezet

*Danny*

 

 

Ránéztem az órámra. Már 15 perce elment.

- Nem azt mondtad, hogy az ott szemben a Caugh Street? - néztem át az út túloldalára.

- Hát...úgy volt, hogy az az - biccentette oldalra a fejét Charlie.

- Szerinted nem kéne utána mennünk? - haboztam. - Már elég rég óta elment.

- Biztos eltévedt - mondta epésen Charlie.

- Ehh.

- Várjunk még öt percet. Ha nem jönne, akkor megyünk utána.

- Oké.

Az aggodalom összeszorította a gyomromat. Remélem nem esett baja.  De ahogy ott állt a konyhában és a földhöz vágta a poharat...  Remélem nem gondolta, hogy neki, vagy nekünk is bajunk eshet. Remélem nem gondolt arra, hogy a többieknek bajuk eshetett. Remélem nem gondolt a legrosszabbra... Remélem nem gondolt a halálra. 

Charlienak rezegni kezdett a mobilja. Kivette a zsebéből és dühösen meredt a képernyőre.

- Randi az. Szerinted felvegyem?

- Nem tudom. Ha felveszed, lehet hogy nem fogod tudni letenni, ha meg nem, akkor lehet hogy vita lesz belőle...

Charlie összeszorította a fogait és fogadta a hívást. Nem szólt bele, Randi - a vonal másik végéről - beszélt.

- Szia Charlie. Ugye jól vagytok? Minden rendben? Uhh, már annyira nem bírom ezt a feszültséget... Muszáj volt felhívjalak! Charlie? Szólalj már meg! Ugye minden jól ment? Charlie? Charlie! Ott vagy?

- Igen. Itt vagyok - mondta Charlie kimérten.

- Valami baj van? Ugye jól vagytok? Történt valami?

- Randi. Hogy jutott eszedbe felhívni?

- Mi? Charlie, most mondtam! Csak tudni szeretném, hogy minden rendben van-e.

Halkabbra fogta a hangját.

- Szívem, szeretlek. Azért hívtalak, hogy ha valami baj van akkor tudjunk segíteni....

- Randi! - Charlie hangja éles volt. - Nem gondoltál bele, hogy ezzel bajba sodorhatsz minket? Ha egy olyan helyzetben megszólal a telefonom, amikor mondjuk menekülünk vagy ilyesmi...

- Menekültök?! Kik elől menekültök??

- Nem menekülünk! Csak ez is egy a lehetséges helyzetek közül, amik ilyenkor lenni szoktak!

- Oh. Erre nem is gondoltam. Sajnálom! Aggódom érted. Értetek.

- Hát.. - kezdte volna Charlie újra a dühöngést, de erélyesen rácsaptam a karjára.

- Ne bántsd meg még jobban - tátogtam szinte némán. - Mély levegő....

- Várj egy picit - szólt bele a telefonba. Elemelte a fülétől, de nem tette le.  Azt hittem hozzám akar néhány szót intézni; Charlie azonban meredten bámult előre, miközben nagy levegőket vett. Behunyta a szemét; néhány másodperc elteltével újra a füléhez emelte a telefont.

- Itt vagyok.

- Történt valami? - kérdezte aggodalmaskodva Randi.

- Nem...Én csak..sajnálom hogy úgy rád förmedtem.

- Drágám semmi baj. De megértesz ugye? Én már a sírás küszöbén állok - elcsuklott a hangja.

- Randii, ne sírj! Eddig minden rendben. Semmi bajunk.

- Ennek örülök - szipogta. - Akkor le is teszem... Szia.

- Szia.

Kissé kellemetlenül éreztem magam, hogy egy ilyen beszélgetést végighallgattam. Charlie csendben nézett ki a fejéből; láthatólag valamin nagyon gondolkozott.

- Köszönöm, Danny - hangja nem hallatszott irónikusnak.

- Mit? - vontam fel a szemöldököm.

- Azt, hogy leállítottál. Ha nem vagy itt, megint veszekedni kezdek Randivel, utána meg dühös leszek magamra, amiért megbántottam.

Nem szóltam hozzá ehhez. Pár másodpercig gondolkoztam, majd megszólaltam:

- Nincs mit, haver. De meg kéne tanulnod nem mindig kimondani amit gondolsz. Nem lehetek mindig ott, hogy leállítsalak.

- Jah - sóhajtott Charlie. - Szerinted... - kérdezte akadozva.

- Szerintem mi?

- ...bevállaljak egy gyereket Randivel? - emelte rám a tekintetét.

- Ö - nyögtem. Ennyi tellett tőlem reakcióként. - Hát, öhm erre a kérdésre nem számítottam... Nézd ezt nektek kell tudnotok, nekünk nincs beleszólásunk - gesztikuláltam kezemmel.

- Tudom, tudom, Johnny is ezt mondta. Úgy nagyjából.

- Ahaa, szóval nem engem kérdezel először.

- Több ember, több tanács - vonta meg a vállát.

- Végülis - vigyorodtam el.

- Amúgy eddig rajtad kívül csak Johnnynak beszéltem róla.

- Értem. Ennek ellenére még mindig nem tudom, hogy mit mondjak... Ez a te döntésed. Vagyis a tiétek Randivel.

- Jó-jó, de ha tudnám, hogy mit tegyek, akkor nem szorulnék segítségre...

- Sajnálom - csóváltam a fejem. - De egy tanácsot adhatok: ne ígérgess. Ne ígérd, hogy mondjuk ha betöltöd a harmincnégyet lesz gyerek. Mert ha nem jönne meg a kedved az apasághoz... akkor is kénytelen leszel vállalni, mert hogy megígérted...

- Oké.

Mély hallgatásba süppedtünk.

- És neked....

- Charlie - vágtam közbe - Johnny már nagyon rég elment... Utána megyek! - elkezdtem kikászálódni a kocsiból. - Te maradj itt és vigyázz az autóra.

A volánnál ülő Charlie bólintott. Kipattantam a kocsiból, és becsaptam magam mögött az ajtót. Kisétáltam a mellékutcából, ahol leparkoltunk. Francba - gondoltam - a zebra olyan rohadt messze van...

Körülnéztem; most nem olyan nagy a forgalom... Nagy lendülettel rohanni kezdtem keresztül a négysávos úttesten. Már majdnem átértem, amikor észrevettem, hogy hatalmas sebességgel száguld felém egy autó. Próbáltam gyorsabban futni, de ennél nagyobb sebességet már képtelen voltam produkálni. Egy pillanat alatt átfutott az agyamon: ha a nem fékez, elüt...

Szerencsére - talán az utolsó másodpercben -  a kocsi sofőrje rátaposott a fékre. De még így sem elég időben; a már majdnem lefékezett kocsi nekicsapódott a combomnak, és elsodort. Elterültem az úttesten;  egy igen csak ideges, kb. velem egyforma magas ürge szállt ki a kocsiból.

- Bazd meg! Ember te meg vagy húzatva?! - elfordultam tőle, és megpróbáltam feltápászkodni. Négykézlábra álltam, majd feltérdeltem, így sikerült felállnom.

- Hallod?! Hozzád beszélek! Állj már meg te kis köcsög! - jött utánam a kocsi sofőrje. Elkapta a karomat, és visszarántott.

- Normális vagy ember? Ott van kétszáz méterre a zebra - puffogta.

- Engedj el - rántottam ki a karomat szorításából. Az arcomra nézett; enyhe döbbenetet véltem felfedezni rajta.

- Te egy vagy azok az idióták közül, akikért a lányom annyira odavan...mostmár tényleg bizonyos, hogy egy idióta vagy.

Erre felment bennem a pumpa. Egy számomra teljesen ismeretlen ember csak úgy idiótának nevez - és ami ennél is felháborítóbb, hogy nem csak engem, hanem a barátaimat is. Pedig velük nem is találkozott.

Egy hirtelen mozdulattal megragadtam inge gallérját, és a kocsija oldalához vágtam a csávót. Majd még egyszer, és még egyszer. Lekevertem neki egyet - nem nagyot, épp akkorát, hogy észhez térjen.

- Na, most te figyelj ide, kis köcsög! Nem elég, hogy idiótának nevezel, mert nem vettem a fáradságot, hogy elmenjek a zebráig, de még a haverjaimat is leszólod? Nem várom el, hogy térdre borulj, mert híres vagyok, de tisztelj, mint embert! Mint akármelyik átlagos embert! Tudod, az a minimális tisztelet, hogy nem köcsögözöl le valakit, akit nem is ismersz! Azt mondtad a lányod rajongó, igaz??

Ijedten bólintott. Egy jó tíz évvel idősebb volt nálam, de annyi esze se volt, mint egy tizennyolc évesnek, aki nagyfiúnak képzeli magát még az idősebbekkel szemben is.

- Van nálad toll és papír?!

- V-van.

Elengedtem; benyúlt a kesztyűtartóba, és egy összegyűrött, egyik oldalán telenyomtatott, másik oldalán üres papírt szedett ki, egy filctollal.

- Hogy hívják a lányodat?

- Lilian - mondta rémülten. Lehúztam a fogaimmal a filcről a kupakját, és a papírt a kocsi oldalán kisimítva írni kezdtem:

Liliannek szeretettel Danny.

 

- Tessék - nyomtam a fickó kezébe. - Add a lányod kezébe, és köszönd meg neki! Mert ő az egyetlen oka, hogy most nem vertem szét a pofádat!

Elengedtem, és elfordultam, hogy tovább induljak. Mindenfelől dudálás hallatszott, mivel az út közepén álltunk le "cseverészni". Az adrenalinlöket hatása elmúlt, így egyre erősebben kezdtem érezni a horzsolások okozta égető fájdalmat. Nem vagyok halál közelben - gondoltam szemforgatva - csak egy-két horzsolás.

Tovább futottam; elértem az állítólagos Caugh Streetet.

- Charlie GPS-ével tényleg gond lehet - motyogtam. - Ez nem a Caugh Street... Hol lehet akkor Johnny?

Sétáltam végig az utcán; közben jobbra-balra tekintettem, hogy hátha megpillantom valamelyik mellékutcában. Így is történt; balra nézve megláttam a lassan, zombi módra sétáló, láthatólag sokkos állapotban lévő Johnnyt. Odasétáltam hozzá, és mellé lépve a vállára tettem a kezem; így sétáltunk tovább.

- Haver, mi történt? Jól vagy? Már olyan régen mentél el, hogy utánad jöttem....

- Rám lőttek - mondta pislogás nélkül Johnny.

- M-mi? Jézusom,  megsérültél?

- Nyugi, semmi bajom - arcába kezdett visszatérni valami olyan érzés, ami az embereknél bizonyítja, hogy az illető nem egy zombi. - Nem találtak el.

- Ennek örülök - mondtam még mindig egy kicsit ijedten. - Menjünk a kocsihoz, majd ott elmeséled hogy mi történt.

Csendben tettük meg az utat - és a zebrán sétáltunk vissza a kocsihoz.

- Minden rendben? Már készültem utánatok menni - mondta Charlie.

- Elromlott a GPS-ed - közöltem, miközben Johnnyval bemásztunk a hátsó ülésre. - Az az utca amit mutattál, az nem a Caugh Street.

- Ehh, szuper - sóhajtott Charlie. - De a helyet nagyjából eltalálta...

- Ez is igaz - bólintottam.

- Most menjünk haza, vagy mi legyen? - kérdezte Charlie.

- Várjunk egy kicsit - mondta halkan Johnny. - Hátha most a tudtunkra adják, hogy hol vannak a fiúk. Mert ha itt akarták átvenni a pénzt, a fiúk is valószínűleg a közelben lesznek

- Oké. És volt valami? - érdeklődött Charlie könyökével az ablakra támaszkodva.

- Hát először elkezdtem keresni a Caugh Streetet, mivel hogy az rohadtul nem az volt, amit mutattál...

- Jó, tudom, bocs - vágott közbe Charlie.

- Jó, mindegy is - folytatta Johnny. - Megtaláltam, leraktam a pénz, aztán feltűnt valami maszkos alak  pisztollyal, és rám lőtt...

- Rád lőtt?? - fordult hátra hitetlenkedve Charlie. - De ugye nem talált el?

- Nem. Azt hiszem nem is akart - Johnny még mindig nem jutott ki az őt ért sokkból.  - Csak azt akarta, hogy elmenjek. És amikor hátat fordítottam neki, és elindultam ki abból a sikátorból...egy pillanatig azt hittem, hátba lő.

Megveregettem a vállát.

- Nyugi, öcsi, szerencsére nem történt semmi. Engem meg majdnem elütöttek...

- Mii? Úgy tűnik, ez a nap a "majdnemek-é". Majdnem lelőttek, majdnem elütöttek... Mit a szart csináltál Danny? - kérdezte vigyorogva.

- Átrohantam az úttesten - feleltem. - Lusta voltam elsétálni a zebráig. Amúgy nem nagyon jött nekem, már majdnem teljesen lefékezett, amikor elütött. Aztán a fickó kiszállt a kocsijából, és nekem támadt. Megismert, és valami olyasmit mondott, hogy én egy vagyok a köcsög idióták közül, akikért a lánya annyira odavan...

- Pff - puffogtak kórusban a fiúk.

- És mit reagáltál erre? - kérdezte Johnny. Arcára valamelyest visszatért a szín; és érzelmeket is ki tudtam venni a vonásaiból. Egy részről haragot, amiért leidiótáztak minket, más részről visszafojtott mosolyt, mert szinte tudta, hogy mi lesz kérdésére a válaszom.

- Adtam neki egy-két atyait - vigyorodtam el. - És megmondtam neki, hogy mutasson némi tiszteletet az emberek iránt. Finom és kevésbé finoman is...

Charlie erre a kijelentésemre felnevetett.

 - Aztán küldtem egy autogrammot a lányának - folytattam -  és megmondtam neki, hogy ha a lánya nem lenne fan, akkor szétvertem volna a bunkó képét.... De mivel a lánya fan... és tudjátok: a rajongóinkat nem sértjük meg azzal, hogy szétverjük az apjuk képét...

- Attól függ, mivel vered szét - mondta Johnny. Erre Charlieval fújtatva röhögni kezdtünk.

- Milyen perverz itt valaki!

Röhögésünket telefon rezgése szakította félbe. Elővettem a telómat, hogy csekkoljam.

- Egy SMS...

-Jesszus!- kiáltottam fel. - Jesszusom Jorel írta..!

- Mit írt?! - hajolt közelebb hozzám Johnny, hogy lássa az SMS-t.

 

Ma 21:30, a régi Gyárak Állomásnál. 

 

- Indulás - fordította el a kulcsot Charlie. A motor felzúgott, és a veszélyes vezetési stílusásról híres sofőrünk beletaposott a gázba.

14. fejezet

*Da Kurlzz*

A tompa fájdalom érzéketlensége nem tartott sokáig. Néhány órával az után, hogy Funny Man kitisztította - már amennyire vízzel lehetett - a sebet, irtózatosan fájni kezdett. A maró érzés egyre jobban erősödött; nem akartam szólni róla Jay-éknek - nem akartam még feszültebbé tenni az amúgy is komor és reménytelen hangulatot. A fejemet még mindig JDog ölében pihentettem; Funny azt mondta, fontos hogy ne mozogjak. Ő elaludt; kiterülve bóbiskolt a kemény földön.  Jay viszont  ébren volt; már csak azért is, mert ülve nem tudott aludni.

Egyszer csak megint kinyílt a hatalmas vas ajtó. Megint egy fekete ruhás ember lépett be - ahogy ki tudtam venni, ez nem ugyan az volt, mint aki eddig jött be hozzánk. Hot-dogot hozott, és egy újabb üveg vizet. Funny felriadt az ajtó csapásra, és egyből elkezdett magyarázni az egyik fogvatartónknak:

- Heey, várj! A barátom rosszul van! Felszakadt a háta,  és folyik belőle a vér.  Ha nem kötözi be valaki, elvérzik...

Az éppen lelépni készülő emberke megtorpant.  Megfordult, és becsukta az ajtót, majd a zseblámpával felénk világított. Szabad karjával erélyes mozdulatokat tett; ezzel jelezte JDognak, hogy menjen távolabb tőlem. Jay kihúzta a lábát a fejem alól, és odébb kúszott. A föld felé fordítottam a fejem, és becsuktam a szemem; de így is érzékeltem, hogy egy elemlámpa fénye rám vetődik. Megfeszítettem magam, rákészültem, hogy - talán durván - hozzányúl a hátamhoz. Semmi ilyesmi nem történt; a fény középpontjában alig egy percig voltam. Aztán a fickó sarkon fordult, és becsapta maga mögött az ajtót.

- Most vajon mi lesz? - motyogta JDog. Nem nyitottam ki a szemem. A fiúk nem szólaltak meg, én pedig nem akartam beszélni; nem is lett volna mondani valóm. Már annyira fáradt voltam, és annyira fájt mindenem, hogy meg sem próbáltam ébren maradni. Szép lassan elaludtam a pince kemény, hideg talaján.

Felriadtam; kivágódott az ajtó, és az legutóbb minket meglátogató csávó jött be rajta. Egy szerszámos ládára hasonlító dobozt tartott a kezében. Zseblámpa helyett fejlámpa díszelgett a homlokán. Lerakta a dobozt, és a  becsukta az ajtót, majd farzsebéből egy pisztolyt húzott elő. A pisztolyt Funnyéknak szegezte.

- Hééé mit csinálsz?! - kérdezte rémülten JDog.  A fogvatartónk továbbra is rájuk szegezte a fegyvert; de látszólag eszében sem volt lőni. Szabad kezét felemelte, és a tenyerét mutatta Jay-ék felé.

"- Maradjatok ott!" - mintha ezt akarta volna mondani. Továbbra is a fiúknak szegezve a pisztolyt, újra felemelte a - valószínűleg - elsősegély dobozt, és oldalazva felém lépett. Leguggolt, majd egy gyors mozdulattal öve hátsó részébe csúsztatta a pisztolyt. Újra a földre ejtettem a fejemet, és megfeszítettem magam. Kipattintotta a doboz pántjait; valamit kotorászott benne, majd - a hangok alapján - lecsavart egy kupakot valamiről. Újabb motozás következett, aztán éreztem, hogy hozzáér a hátamhoz; a seb két oldalán ujjbegyeivel összehúzta a bőrt - vagyis a sebet. Ezek után éreztem, hogy vattapamacsot nyom a sebhez, rajta valami hideg, folyékony anyaggal. Ez eleinte jól is esett - a kellemes hideg a hátamon, a forró vér után. Csakhogy körülbelül két másodperc után a fertőtlenítő belefolyt a sebbe, és iszonyúan égetni kezdett. Felnyögtem, és vettem egy hatalmas levegőt. Megtelítettem a tüdőmet - és nem hagytam kiszökni oxigént. Bent tartottam a levegőt, miközben lélegeztem, és igyekeztem minél kevésbé mozogni. Az ember szép lassan az egész szakadást lefertőtlenítette - a végén már könnyeztem a maró anyag okozta fájdalomtól. Mikor azt hittem, már végzett, kifújtam a tüdőmből az összes levegőt, hogy kapkodva újat vehessek. Aztán hirtelen olyan fájdalom jött, hogy a meglepetés erejétől nem bírtam visszatartani a kiáltásomat. Felüvöltöttem, mire Funny felpattant, és oda akart rohanni hozzánk; de a csávó egy hirtelen mozdulattal előkapta a fegyverét, és Funnynak szegezte. Kezével hessegető mozdulatokat tett, mire Funny visszalépett.

Amit éreztem, az először annyi volt, hogy valami kis pálcikával hozzáér a bőrömhöz. Aztán beleejtett valamit a hátamba...

A hátamba. Akkor tudatosult bennem, hogy van egy lyuk a hátamon. És valami hozzáért az élő húsomhoz. Ordítottam a fájdalomtól. Összevissza dobáltam magam; ösztönösen - mint minden ember - el akartam kerülni a fájdalmat.

Az emberke a vállamra támaszkodott, ezzel lefogott. Megvárta amég lecsillapodom; akkor gézt vett elő, és leocoplast-tal ráragasztotta a hátam kiszakadt darabjára. Aztán fáslit vett elő, és elkezdett becsavarni. Ehhez viszont meg kellet emelnem a törzsemet, ami nem volt épp kellemes.....

Miután betekert fáslival, elkezdett visszapakolni. Mindent visszarakott a dobozba, majd résnyire nyitotta azt ajtót, és kisurrant rajta.

- Jól vagy? - pattant fel Funny. Nem válaszoltam; Jay is odajött, és elkezdte vizslatni a hátamat.

- Egész rendesen bekötötte - jelentette ki.

- Van egy lyuk a hátamon, ugye? - kérdeztem.

- Hát... - szívta a fogát Funny Man. - Egy fél hüvelyknyi, kábé.

- Akkor csak két kérdésem lenne - nyögte, és a könyökömre támaszkodtam, hogy a fiúkra nézhessek.

- Hol van az a darab a hátamból, és mit tett abba lyukba?

- Hát...amikor lemostuk rólad a vért, még ott csüngött egy bőrdarabon - mondta JDog. - Szóval szerintem azt a húsdarbot illesztette vissza a helyére...

- Aha. Szuper. Rejtély megoldva - hunytam be a szemem.

- De egy már biztos - kezdett bele Funny - nem akarnak megölni.

- Amikor az a srác bejött a pisztollyal a kezében , azt hittem, le akarja lőni Mattet.... - vágott közbe JDog.

- Ja, én is...kár lenne azért torzonborz fejedért - mondta vigyorogva Funny, majd beletúrt a hajamba, és összevissza kezdte borzolgatni.

- Hagy abba! - üvöltöttem fel, és elrántottam magam a kezei közül. Aztán a hátamba nyilaló fájdalom miatt szakadt ki belőlem az újabb üvöltés.

- Baszki...ááú - nyögtem, és a padlónak nyomtam a homlokom.

- Bocs, haver - mondta Funny.

- Igaz hogy a fickó nem nyírt ki, de te egyszer ki fogsz.

Pár másodpercre hallgatásba burkolóztunk.
- Mennyi ideig aludtam? - kérdeztem.
- Egy óra lehetett - szólt bizonytalanul JDog. - Mi meg addig vártuk a fejleményeket...
- Értem.

- Együk meg a hot-dogokat - mondta Dyan. Feltápászkodott, és odasétált a vízért és a kajáért, ahol az egyik maszkos hagyta.

- Bazzeg' - nyögött fel. - Még mindig kibaszottul fáj a törzsem. Odahozta nekünk - vagyis inkább nekem - a kaját. Jorel és az én kezembve is nyomott egyet, és mohón enni kezdünk.

- Szerintetek miért vagyunk itt? - törte meg JDog elsőként a csendet.

- Nem akartak megölni, ergo élve kellünk nekik....

- Micsoda logika - mondtam epésen Funnynak. Ő csak megforgatta a szemét és folytatta:

- Váltságdíj. Kényszerítik Dannyéket, hogy fizessenek értünk.

- Hah. Miféle ember képes ilyesmire? - töprengett Jay.

- Ne beszélj úgy, mintha nem nézted volna velünk azokat a bűnügyi sorozatokat - mondtam. - Ha hihetünk azoknak a sorozatoknak, nem mi vagyunk az elsők...

- Nem rajongó volt, az biztos - jelentette ki Funny Man. - Mint abban a béna filmben, ahol néhány őrült rajongó lány elrabolta a banda tagjait, és bezárta őket...

- Nemtom' melyik filmről beszélsz, de ha egy őrült fanatikus raboltatott el volna minket, már valószínűleg találkoztunk volna vele... - szólt JDog.

- Ja - helyeseltem.

- Csak az nem illik a képbe, hogy miért vertek szarrá minket....

Funny szavai elgondolkoztattak; ha egy gazdag pasast elrabolnak a pénzéért, akkor vigyáznak rá. Különben is; ha az elrabló nem egy szadista pszichopata, csak úgy nem veri szét azokat, akikért pénzt kap.

- Mikor engednek már ki? - kérdezte JDog idegesen. - Már kábé 3 napja be vagyunk zárva....

- Szerinted mi tudjuk? - vontam fel a szemöldököm.

- Költői kérdés volt - fordította el a fejét.

- Van egy zseniális ötletem - mondta mondta Funny. Kérdőn néztünk rá.

- Mindannyian befogjuk és próbálunk aludni. Én magam részéről kurva álmos vagyok.

- Oké, támogatom - szóltam. Dylan bólintott, majd megpróbált a lehető legkényelmesebb pózban elfeküdni a kemény földön.

 

 *

Fogalmam sem volt, hány órát aludtunk, vagy, hogy mennyi az idő - mivel a külvilágból nem érzékeltünk semmit. Én ébredtem fel először; és bár nem rég megettük a hot-dogokat, megint éhes voltam. Nem nagyon mozogtam, csak fejemet fordítottam a másik irányba. Teljesen elgémberedtem a kényelmetlen testtartástól, mivel nem fekhettem a hátamon. Behunytam a szemem, és próbáltam visszaaludni; sok eredménytelen perc után felhagytam a próbálkozással.
Funny elmélkedése arról, hogy miért vagyunk itt, elindította a fejemben lévő fogaskerekeket; kinek esne külön jól, hogy szétverhet minket, mikor nem tudunk védekezni? Eléggé utálhat minket...
Először a Lorene Drive-ra gondoltam; de gyorsan elvetettem a gondolatot. Mert egyrész - ahogy tudom - Dannyvel békében vannak attól még, hogy otthagyta őket, a bandát. És, mert másrészt ha ők lennének az elrablóink, akkor Danny lett volna a célpont.
Aztán beugrott. Valaki, aki évekkel ezelőtt kilépett a büdös szó nélkül, és ott hagyott minket a szarban.... Valaki,m aki azóta is mocskolódik, szarnak és idiótáknak nevez minket, nem békél meg, el van borulva az agya. Valaki aki egoista, nagyképű, és képtelen engedni.  Valaki, aki egyszer régen a barátunk volt. Aki kitalálta a mindannyiunk életét meghatározó ötletet, és elkezdte megvalósítani. És amikor kezdtünk volna igazán befutni - otthagyott minket.
Funny Man és JDog rátámadtak, hiába próbáltuk lebeszélni őket.
- Ne csináljátok! Simán beperelhet minket - mondta Charlie. De ők nem hallagattak Charlie és a mi szavunkra, és kiverték belőle a szart is.
Az első gondolatom az volt, hogy felébresztem a fiúkat, és megosztom velük a kétségeimet. Aztán hagytam; ha pár órával később tudják meg, nem lesz semmi bajuk. Különben sem hiszem, hogy JDog örülne, ha csak ezért felkelteném - gondoltam. - Csak az a kár, hogy nem láttam egyátalán semmit. Semmit az emberekből, amiből meg lehetne különböztetni őket. Majd ha egyszer kivisznek innen, megnézem az összeset - ha másról nem, az alakjáról csak felismerem. Egyenlőre nem is szólok a srácoknak a felvetésemről - biztosra megyek.