16. Fejezet
*Deuce*
- Menjünk vissza a szállásra - mondtam. - Összeszedjük a dolgaikat, és még ma megszabadulunk a kis patkányoktól.
A motelhez érve Truth leparkolt, én pedig beszélni kezdtem - út közben kigondoltam a további teendőket.
- Szóval - kezdtem bele - összepakolunk, és elhagyjuk a szállást. A szobákat mindenki magának fizeti - szögeztem le. - De először is valaki küldjön egy SMS-t a három köcsög közül valamelyiknek a mobiljáról. Amelyik nincs lekódolva, mondjuk... Azt írjátok bele, hogy fél tízkor a régi Gyárak Állomásnál. Semmi mást. Aztán úgyis lassan sötétedik, kihozzuk őket a pincéből. Ha minden igaz, szereztetek altatót, azt beadjuk nekik, aztán zsákot húzunk a fejükre, és beirányítjuk őket a kisbuszba. Pár perc múlva aludni fognak. A régi Gyárak Állomás a felújítottól pár kilométerre van, a város szélén. Az egy erős másfél órás út, szóval ha hét óra körül elindulunk, ott leszünk fél kilencre....
- Akkor miért fél tízre rendeljük oda őket? - kérdezte James.
- Mert nem akarok találkozni velük - jelentettem ki. Csak lerakjuk őket, aztán majd felszedik a roncsukat. Vagy nem. Az már nem a mi dolgunk. Most pedig menjünk és jelentkezzünk ki a motelből - rendelkeztem.
Kiszálltunk a kocsiból. A táskát egy pillanatra sem elengedve mentem fel a szobánkba és összepakoltam a dolgaimat. A folyamat nem tartott túl sokáig, így Truth-szal lementünk, és rendeztük a számlát. A többiek pár percen belül követtek minket; újabb 15 perc alatt letudtuk az összes szobának a kifizetését. Az elhanyagolható mennyiségű csomagjainkat beraktuk a kocsi hátuljába, és mi magunk is beszálltunk.
- Elküldtétek azt az SMS-t? - kérdeztem a fiúktól.
- Aha - válaszolta Henry. - Jorel telója nem volt lekódolva, úgyhogy fel se kellett törnöm egyiket se.
- Szuper - bólintottam. - Nem tudom ti hogy vagytok vele, de én kurvára fázom.
- Ja, rohadt hideg van - erősítette meg az egyik számomra még mindig ismeretlen nevű srác.
Már sötétedett; az utcai lámpákat felkapcsolták, a boltokat kivilágították. A kellemes - bár kissé hideg - téli idő ellenére nem tartózkodtak túl sokan az utcán; az elsuhanó autókon kívül nem sok gyalogost véltem felfedezni. Az előző napok szokatlanul enyhe hőmérsékletéhez képest hirtelen nagyon hideg lett; kis pelyhekben kezdett szállingózni a hó. Nem a rendes, sűrű hó, ami egy idő után fehér réteggel vonja be a várost - hanem az a féle, ami másnap reggelre elolvad a latyakos aszfalton.
Mivel kabátot nem hoztam magammal - és ezzel a problémával nem voltam egyedül - egy pulóvert húztam a kardigánomra. A többiek a hasonlóképp cselekedtek; Henry - mivel csak egy pulcsit hozott magával - a használt pólójait vette fel kardigánja alá. Mikor mindannyian felhúztunk magunkra még néhány réteg ruhát, Truth kigördült a parkolóból - merthogy csak a motelből kijőve jöttünk rá, hogy tulajdonképpen mennyire lehűlt a levegő.
Pár perc alatt odaértünk a pincéhez. Előszedtem a kulcsokat - a kesztyűt hamarabb felhúztam, hogy ne gémberedjen el teljesen a kezem.
- Hozzátok az altatót és a zsákokat! - szóltam hátra a többiekhez. Az egyik srác három injekciós tűt szedett elő, James pedig három egyszerű, fekete pamut zsákot.
- Te, Hank, honnan szedsz ilyen cuccokat? - kérdezte vigyorogva Henry az altatókra utalva. Hank sokatmondóan pillantott rá:
- A feketepiacon sok mindent árulnak...
Kinyitottam az első ajtót. Bementem, és megvártam, amíg mindenki követi a példámat. A sorzáró Truth után bezártam az ajtót. Mindannyian fejünkre húztuk a maszkokat.
- Oké, kinél lesz tű? - kérdezte az -ezek szerint- Hank nevű nagydarab fickó.
- Nálam egyszer - mondtam határozottan.
- Nálam is lesz egy, mert nekem mondták meg, hogy hogy kell használni - szólt Hank.
- Akkor kinél lesz a harmadik? - kérdezte Truth.
Pár másodperces hallgatás után James törte meg a csendet:
- Vállalom.
- Oké - nyomta a kezünkbe az injekciókat Hank. - Akkor mondom, hogy kell használni: a vállukba kell szúrni, kábé oda, ahova az oltást is adják - tudjátok.
Megerősítés képpen bólogattunk.
- Akinél nincs tű, az menjen előre, és fogja le őket! - mondtam. Truth a hátam mögül előre nyomult. Mivel elég szűk volt a tér, csak nyomorogva fértünk el.
- Innentől kezdve egy szót se! - utasítottam mindenkit, majd a legelől álló Henrynek dobtam a kulcsot:
- Nyitsd ki az ajtót.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése