15. fejezet
*Danny*
Ránéztem az órámra. Már 15 perce elment.
- Nem azt mondtad, hogy az ott szemben a Caugh Street? - néztem át az út túloldalára.
- Hát...úgy volt, hogy az az - biccentette oldalra a fejét Charlie.
- Szerinted nem kéne utána mennünk? - haboztam. - Már elég rég óta elment.
- Biztos eltévedt - mondta epésen Charlie.
- Ehh.
- Várjunk még öt percet. Ha nem jönne, akkor megyünk utána.
- Oké.
Az aggodalom összeszorította a gyomromat. Remélem nem esett baja. De ahogy ott állt a konyhában és a földhöz vágta a poharat... Remélem nem gondolta, hogy neki, vagy nekünk is bajunk eshet. Remélem nem gondolt arra, hogy a többieknek bajuk eshetett. Remélem nem gondolt a legrosszabbra... Remélem nem gondolt a halálra.
Charlienak rezegni kezdett a mobilja. Kivette a zsebéből és dühösen meredt a képernyőre.
- Randi az. Szerinted felvegyem?
- Nem tudom. Ha felveszed, lehet hogy nem fogod tudni letenni, ha meg nem, akkor lehet hogy vita lesz belőle...
Charlie összeszorította a fogait és fogadta a hívást. Nem szólt bele, Randi - a vonal másik végéről - beszélt.
- Szia Charlie. Ugye jól vagytok? Minden rendben? Uhh, már annyira nem bírom ezt a feszültséget... Muszáj volt felhívjalak! Charlie? Szólalj már meg! Ugye minden jól ment? Charlie? Charlie! Ott vagy?
- Igen. Itt vagyok - mondta Charlie kimérten.
- Valami baj van? Ugye jól vagytok? Történt valami?
- Randi. Hogy jutott eszedbe felhívni?
- Mi? Charlie, most mondtam! Csak tudni szeretném, hogy minden rendben van-e.
Halkabbra fogta a hangját.
- Szívem, szeretlek. Azért hívtalak, hogy ha valami baj van akkor tudjunk segíteni....
- Randi! - Charlie hangja éles volt. - Nem gondoltál bele, hogy ezzel bajba sodorhatsz minket? Ha egy olyan helyzetben megszólal a telefonom, amikor mondjuk menekülünk vagy ilyesmi...
- Menekültök?! Kik elől menekültök??
- Nem menekülünk! Csak ez is egy a lehetséges helyzetek közül, amik ilyenkor lenni szoktak!
- Oh. Erre nem is gondoltam. Sajnálom! Aggódom érted. Értetek.
- Hát.. - kezdte volna Charlie újra a dühöngést, de erélyesen rácsaptam a karjára.
- Ne bántsd meg még jobban - tátogtam szinte némán. - Mély levegő....
- Várj egy picit - szólt bele a telefonba. Elemelte a fülétől, de nem tette le. Azt hittem hozzám akar néhány szót intézni; Charlie azonban meredten bámult előre, miközben nagy levegőket vett. Behunyta a szemét; néhány másodperc elteltével újra a füléhez emelte a telefont.
- Itt vagyok.
- Történt valami? - kérdezte aggodalmaskodva Randi.
- Nem...Én csak..sajnálom hogy úgy rád förmedtem.
- Drágám semmi baj. De megértesz ugye? Én már a sírás küszöbén állok - elcsuklott a hangja.
- Randii, ne sírj! Eddig minden rendben. Semmi bajunk.
- Ennek örülök - szipogta. - Akkor le is teszem... Szia.
- Szia.
Kissé kellemetlenül éreztem magam, hogy egy ilyen beszélgetést végighallgattam. Charlie csendben nézett ki a fejéből; láthatólag valamin nagyon gondolkozott.
- Köszönöm, Danny - hangja nem hallatszott irónikusnak.
- Mit? - vontam fel a szemöldököm.
- Azt, hogy leállítottál. Ha nem vagy itt, megint veszekedni kezdek Randivel, utána meg dühös leszek magamra, amiért megbántottam.
Nem szóltam hozzá ehhez. Pár másodpercig gondolkoztam, majd megszólaltam:
- Nincs mit, haver. De meg kéne tanulnod nem mindig kimondani amit gondolsz. Nem lehetek mindig ott, hogy leállítsalak.
- Jah - sóhajtott Charlie. - Szerinted... - kérdezte akadozva.
- Szerintem mi?
- ...bevállaljak egy gyereket Randivel? - emelte rám a tekintetét.
- Ö - nyögtem. Ennyi tellett tőlem reakcióként. - Hát, öhm erre a kérdésre nem számítottam... Nézd ezt nektek kell tudnotok, nekünk nincs beleszólásunk - gesztikuláltam kezemmel.
- Tudom, tudom, Johnny is ezt mondta. Úgy nagyjából.
- Ahaa, szóval nem engem kérdezel először.
- Több ember, több tanács - vonta meg a vállát.
- Végülis - vigyorodtam el.
- Amúgy eddig rajtad kívül csak Johnnynak beszéltem róla.
- Értem. Ennek ellenére még mindig nem tudom, hogy mit mondjak... Ez a te döntésed. Vagyis a tiétek Randivel.
- Jó-jó, de ha tudnám, hogy mit tegyek, akkor nem szorulnék segítségre...
- Sajnálom - csóváltam a fejem. - De egy tanácsot adhatok: ne ígérgess. Ne ígérd, hogy mondjuk ha betöltöd a harmincnégyet lesz gyerek. Mert ha nem jönne meg a kedved az apasághoz... akkor is kénytelen leszel vállalni, mert hogy megígérted...
- Oké.
Mély hallgatásba süppedtünk.
- És neked....
- Charlie - vágtam közbe - Johnny már nagyon rég elment... Utána megyek! - elkezdtem kikászálódni a kocsiból. - Te maradj itt és vigyázz az autóra.
A volánnál ülő Charlie bólintott. Kipattantam a kocsiból, és becsaptam magam mögött az ajtót. Kisétáltam a mellékutcából, ahol leparkoltunk. Francba - gondoltam - a zebra olyan rohadt messze van...
Körülnéztem; most nem olyan nagy a forgalom... Nagy lendülettel rohanni kezdtem keresztül a négysávos úttesten. Már majdnem átértem, amikor észrevettem, hogy hatalmas sebességgel száguld felém egy autó. Próbáltam gyorsabban futni, de ennél nagyobb sebességet már képtelen voltam produkálni. Egy pillanat alatt átfutott az agyamon: ha a nem fékez, elüt...
Szerencsére - talán az utolsó másodpercben - a kocsi sofőrje rátaposott a fékre. De még így sem elég időben; a már majdnem lefékezett kocsi nekicsapódott a combomnak, és elsodort. Elterültem az úttesten; egy igen csak ideges, kb. velem egyforma magas ürge szállt ki a kocsiból.
- Bazd meg! Ember te meg vagy húzatva?! - elfordultam tőle, és megpróbáltam feltápászkodni. Négykézlábra álltam, majd feltérdeltem, így sikerült felállnom.
- Hallod?! Hozzád beszélek! Állj már meg te kis köcsög! - jött utánam a kocsi sofőrje. Elkapta a karomat, és visszarántott.
- Normális vagy ember? Ott van kétszáz méterre a zebra - puffogta.
- Engedj el - rántottam ki a karomat szorításából. Az arcomra nézett; enyhe döbbenetet véltem felfedezni rajta.
- Te egy vagy azok az idióták közül, akikért a lányom annyira odavan...mostmár tényleg bizonyos, hogy egy idióta vagy.
Erre felment bennem a pumpa. Egy számomra teljesen ismeretlen ember csak úgy idiótának nevez - és ami ennél is felháborítóbb, hogy nem csak engem, hanem a barátaimat is. Pedig velük nem is találkozott.
Egy hirtelen mozdulattal megragadtam inge gallérját, és a kocsija oldalához vágtam a csávót. Majd még egyszer, és még egyszer. Lekevertem neki egyet - nem nagyot, épp akkorát, hogy észhez térjen.
- Na, most te figyelj ide, kis köcsög! Nem elég, hogy idiótának nevezel, mert nem vettem a fáradságot, hogy elmenjek a zebráig, de még a haverjaimat is leszólod? Nem várom el, hogy térdre borulj, mert híres vagyok, de tisztelj, mint embert! Mint akármelyik átlagos embert! Tudod, az a minimális tisztelet, hogy nem köcsögözöl le valakit, akit nem is ismersz! Azt mondtad a lányod rajongó, igaz??
Ijedten bólintott. Egy jó tíz évvel idősebb volt nálam, de annyi esze se volt, mint egy tizennyolc évesnek, aki nagyfiúnak képzeli magát még az idősebbekkel szemben is.
- Van nálad toll és papír?!
- V-van.
Elengedtem; benyúlt a kesztyűtartóba, és egy összegyűrött, egyik oldalán telenyomtatott, másik oldalán üres papírt szedett ki, egy filctollal.
- Hogy hívják a lányodat?
- Lilian - mondta rémülten. Lehúztam a fogaimmal a filcről a kupakját, és a papírt a kocsi oldalán kisimítva írni kezdtem:
Liliannek szeretettel Danny.
- Tessék - nyomtam a fickó kezébe. - Add a lányod kezébe, és köszönd meg neki! Mert ő az egyetlen oka, hogy most nem vertem szét a pofádat!
Elengedtem, és elfordultam, hogy tovább induljak. Mindenfelől dudálás hallatszott, mivel az út közepén álltunk le "cseverészni". Az adrenalinlöket hatása elmúlt, így egyre erősebben kezdtem érezni a horzsolások okozta égető fájdalmat. Nem vagyok halál közelben - gondoltam szemforgatva - csak egy-két horzsolás.
Tovább futottam; elértem az állítólagos Caugh Streetet.
- Charlie GPS-ével tényleg gond lehet - motyogtam. - Ez nem a Caugh Street... Hol lehet akkor Johnny?
Sétáltam végig az utcán; közben jobbra-balra tekintettem, hogy hátha megpillantom valamelyik mellékutcában. Így is történt; balra nézve megláttam a lassan, zombi módra sétáló, láthatólag sokkos állapotban lévő Johnnyt. Odasétáltam hozzá, és mellé lépve a vállára tettem a kezem; így sétáltunk tovább.
- Haver, mi történt? Jól vagy? Már olyan régen mentél el, hogy utánad jöttem....
- Rám lőttek - mondta pislogás nélkül Johnny.
- M-mi? Jézusom, megsérültél?
- Nyugi, semmi bajom - arcába kezdett visszatérni valami olyan érzés, ami az embereknél bizonyítja, hogy az illető nem egy zombi. - Nem találtak el.
- Ennek örülök - mondtam még mindig egy kicsit ijedten. - Menjünk a kocsihoz, majd ott elmeséled hogy mi történt.
Csendben tettük meg az utat - és a zebrán sétáltunk vissza a kocsihoz.
- Minden rendben? Már készültem utánatok menni - mondta Charlie.
- Elromlott a GPS-ed - közöltem, miközben Johnnyval bemásztunk a hátsó ülésre. - Az az utca amit mutattál, az nem a Caugh Street.
- Ehh, szuper - sóhajtott Charlie. - De a helyet nagyjából eltalálta...
- Ez is igaz - bólintottam.
- Most menjünk haza, vagy mi legyen? - kérdezte Charlie.
- Várjunk egy kicsit - mondta halkan Johnny. - Hátha most a tudtunkra adják, hogy hol vannak a fiúk. Mert ha itt akarták átvenni a pénzt, a fiúk is valószínűleg a közelben lesznek
- Oké. És volt valami? - érdeklődött Charlie könyökével az ablakra támaszkodva.
- Hát először elkezdtem keresni a Caugh Streetet, mivel hogy az rohadtul nem az volt, amit mutattál...
- Jó, tudom, bocs - vágott közbe Charlie.
- Jó, mindegy is - folytatta Johnny. - Megtaláltam, leraktam a pénz, aztán feltűnt valami maszkos alak pisztollyal, és rám lőtt...
- Rád lőtt?? - fordult hátra hitetlenkedve Charlie. - De ugye nem talált el?
- Nem. Azt hiszem nem is akart - Johnny még mindig nem jutott ki az őt ért sokkból. - Csak azt akarta, hogy elmenjek. És amikor hátat fordítottam neki, és elindultam ki abból a sikátorból...egy pillanatig azt hittem, hátba lő.
Megveregettem a vállát.
- Nyugi, öcsi, szerencsére nem történt semmi. Engem meg majdnem elütöttek...
- Mii? Úgy tűnik, ez a nap a "majdnemek-é". Majdnem lelőttek, majdnem elütöttek... Mit a szart csináltál Danny? - kérdezte vigyorogva.
- Átrohantam az úttesten - feleltem. - Lusta voltam elsétálni a zebráig. Amúgy nem nagyon jött nekem, már majdnem teljesen lefékezett, amikor elütött. Aztán a fickó kiszállt a kocsijából, és nekem támadt. Megismert, és valami olyasmit mondott, hogy én egy vagyok a köcsög idióták közül, akikért a lánya annyira odavan...
- Pff - puffogtak kórusban a fiúk.
- És mit reagáltál erre? - kérdezte Johnny. Arcára valamelyest visszatért a szín; és érzelmeket is ki tudtam venni a vonásaiból. Egy részről haragot, amiért leidiótáztak minket, más részről visszafojtott mosolyt, mert szinte tudta, hogy mi lesz kérdésére a válaszom.
- Adtam neki egy-két atyait - vigyorodtam el. - És megmondtam neki, hogy mutasson némi tiszteletet az emberek iránt. Finom és kevésbé finoman is...
Charlie erre a kijelentésemre felnevetett.
- Aztán küldtem egy autogrammot a lányának - folytattam - és megmondtam neki, hogy ha a lánya nem lenne fan, akkor szétvertem volna a bunkó képét.... De mivel a lánya fan... és tudjátok: a rajongóinkat nem sértjük meg azzal, hogy szétverjük az apjuk képét...
- Attól függ, mivel vered szét - mondta Johnny. Erre Charlieval fújtatva röhögni kezdtünk.
- Milyen perverz itt valaki!
Röhögésünket telefon rezgése szakította félbe. Elővettem a telómat, hogy csekkoljam.
- Egy SMS...
-Jesszus!- kiáltottam fel. - Jesszusom Jorel írta..!
- Mit írt?! - hajolt közelebb hozzám Johnny, hogy lássa az SMS-t.
Ma 21:30, a régi Gyárak Állomásnál.
- Indulás - fordította el a kulcsot Charlie. A motor felzúgott, és a veszélyes vezetési stílusásról híres sofőrünk beletaposott a gázba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése