21.fejezet

*Deuce*

Letudtam. Vége ennek a herce-hurcának. Egy gonddal kevesebb. Nem kell többet foglalkoznom velük. Nem is fogok.
- Most akkor merre menjünk? - kérdeztem a srácoktól, miután elhajtottunk az elhagyatott állomásról.
- Mi lenne, ha hozzám mennénk? - vetette fel egyből Truth. - Ott elosztjuk a pénzt, aztán mindenki mehet a dolgára.
- Előtte kajáljunk valahol - mondta Henry. - Megdöglök éhen.
- Ja, én is - helyeseltek a fiúk. Mivel már nekem is ehetnékem volt, egyhangúan a kajálás mellett döntöttünk.
- És hova? - kérdezte Truth, miközben lassított a kocsi tempóján.
- Mehetnénk pizzázni.
- Meki, az a legegyszerűbb.
- Vagy gyros? Van a közelben egy tök jó bár. Nagyon jó a gyrosuk, és nagy a választék - mondta James.
- Menjünk.
- Nekem mindegy - hangzottak a válaszok.
- Hé, srácok - szólt Brad. - Tudnátok most adni néhány dollárt a szajréból? Üres a pénztárcám. Elfogyott a pénzem.
- Igen, de le lesz vonva a részedből - nézett rá Thruth. A srác biccentett, úgyhogy elő halásztam a táskát, és kiszámoltam neki néhány dollárt.
- Kösz - hajtotta össze a bankjegyeket.
Néhány sarokra Thruth leparkolt, és a James által említett gyrosbár felé vettük az irányt. Egy kicsit hangosak voltunk; ezzel kivívtuk magunknak néhány vén fószer sanda pillantását. Nem érdekelt, ahogy máskor sem; a fiúk felszabadultak voltak, és én is megnyugodtam. Szartam a fejükre a rosszat gondolóknak.
A nagy röhögés közepette eszembe jutott néhány régebbi gondolatom. Miért van az, hogy ha valaki meglát, bűnözőnek néz? Miért néznek rám olyan furán az emberek?
Elhessegettem a gondolatokat, amelyek jó néhány éve majd hogy nem depresszióba kergettek. Túl vagyok rajta, gondoltam. Csak a fanok számítanak, és a haverok....
Betértünk a kis, fedett helyiségbe. A vacogó Henry a kézfejét dörzsölgette, James pedig Brad kíséretében egyből a pulthoz sietett. Elővettem a tárcámat, és gyorsan kiválasztottam egy adagot. Amikor felnéztem, és a pénzt nyújtottam a pultos lány felé, annak elkerekedtek a szemei. Meglepetten hebegett:
- Deuce?
- Igen - eresztettem meg felé egy halvány mosolyt, mire elpirult. Ügyetlenül dobálta az érméket a pénztárgépbe, közben folyamatosan motyogott valamit. A szeplős, szőke, látszólag még kiskorú lány nagyon érdekes volt.
Nem olyan volt, mint általában a rajongó lányok; kinézete egyátalán nem tükrözte, hogy a stílusomat felvette volna. És nem is volt olyan rámenős, vagy határozott; nem tudta mit mondjon, képtelen volt beszélgetést kezdeményezni.
- Adhatok még valamit? - kérdezte zavartan. Béna leányzó, gondoltam magamban mosolyogva.
- Esetleg egy közös képet? - néztem rá barátságosan. Még jobban elpirulva bólintott, és - mivel nem érkezett újabb vendég - kilépett a pult mögül. Előhúzta farzsebéből a mobilját, és esetlenül beállt mellém. Átkaroltam, és közelebb húzódtam hozzá.
- Így - villantottam egy mosolyt a kamerába. Néhány kép után elengedtem a lányt.
- Még soha sem beszéltél híresebb emberrel? - néztem rá kérdőn.
- Még nem igazán - mondta kissé felbátorodva. - Vagyis...igazából de. Pont ma találkoztam egy másik híres emberrel...
- Igen? És kivel? - kérdeztem barátságosan. A lány - ha lehet - még a korábbiaknál is jobban zavarba jött. Beharapta az ajkát, és óvatosan mímelte a szavakat:
- Őt nem igazán kedveled - nyögte.
- Igazán? - húztam fel a szemöldökömet. - Kíváncsivá tettél. Ki volt az?
Néhány másodpercnyi hallgatás után válaszolt:
- Danny.
Nem reagáltam. Az arckifejezésem a képemre fagyott. Aztán nem hagytam magam kiesni a szerepből.
- Hát igen. Őt tényleg nem kedvelem - mondtam mondtam vállvonva.
Néhány szófoszlánnyi beszéd után elköszöntem a lánytól, és leültem a fiúkhoz.
Szóval Danny itt járt. Akkor valószínüleg összeszedték akiket otthagytam. De mindegy is. Most már nem az én dolgom.

*

- Itt volnánk - állította le a motort Thruth. Kiszálltunk; én már jártam nála, ezért megszoktam a környéket, de a többiek furcsálló arckifejezéseit látva tudtam, hogy mire gondolnak. Koszos környék, düledező házakkal és csatornaszaggal. Fogalmam sem volt, hogy Thruth miért nem költözött el innen; ha kérdeztem, kitérő válaszokat adott. Talán valamiért fontos neki ez a lakás - gondoltam. De aztán egyből az jutott eszembe: mi lehet fontos valakinek egy ilyen nyomornegyedi lakásban?
Truth a fiúk fejeivel nem is törődve ment a az emeletes házhoz. A lakásához
gyalog vezetett az út, két emeleten át. Kulcsot vett elő, és kinyitotta az ajtót. Az nyekeregve kitárult, mi pedig beléptünk rajta. Az előtér és étkező szerepét betöltő kis helységből egyből tovább léptem a nappaliba. Leültem a kanapéra, és ölembe vettem a táskát. A többiek is helyet foglaltak - Hank és Thruth kivételével, akik állva maradtak.
- Akkor... mit is beszéltünk meg? - kérdezte kissé feszengve Thruth.
- Pontosan tudod - mondtam higgadtan. - 60%-ról volt szó. Azt elosztjátok.
A fiúk biccentettek. Kinyitottam a táskát, és kiborítottam a padlóra a pénzt.
Számolás, kisebb viták és ellenőrzés következett. Végül sikerült elosztani a pénzt; az egymillióból négyszázezrem maradt, de ez nem számított. Végig tudtam, tisztában voltam vele: nem a pénz a lényeg. Az csak amolyan bónusz. A bosszú, a bosszúm, a szemelyés bosszúm, a megtorlás....ez volt végig a lényeg, nem számított, mibe kerül.
- Lenne egy jó tanácsom - szólalt meg a hallgatag német. - A kézpénzt használjátok párhuzamosan a bankkártyátokkal. Ne az legyen, hogy nemtudom hány hétig-hónapig nem használtok kártyát, mert mindent ezzel a pénzzel fizettek. Egyszerre mind a kettőt, és akkor az senkinek sem tűnhet fel.
- Kösz, Hank - csaptam a vállára. - Fogadjátok meg a tanácsát. Fiúk, köszönöm hogy besegítettetek. Egyedül nem tudtam volna megcsinálni. De ne feledjétek - hivatalosan nem ismerjük egymást...

20. fejezet

*Da Kurlzz*

Amikor kinyitottam a szemem, olyan kába voltam, mint akit fejbe vágtak. Szédültem. Hason feküdtem és úgy éreztem, mozog alattam a padló. Fejem oldalra hajtott pozíciója miatt csak az egyik szememmel láttam. Körbenéztem, vigyázva, hogy a testem többi része ne mozogjon. Egy kocsiban vagyok - tudatosítottam magamban. Hallgatózni kezdtem; a város zajain kívül más hang nem hallatszott.
A szer ami belém nyomtak, még mindig a hatása alatt tartott. A hasogató fájdalom a hátamban tompult - viszont az agyamban a gondolatok is. Nem bírtam tisztán látni a fejemben, képtelen voltam gondolkozni, és felébredni a félkómás állapotból. Mocorogni kezdtem; a kényelmetlen pozíciónak hála a bal karomat teljesen elfeküdtem. Kiráncigáltam a kezemet a törzsem alól, de a fejemet nem mozdítottam. A kezemmel hozzáértem valakihez.
- Ki lehet ez? - gondoltam, és erőt vettem magamon; nem néztem meg, ki van mellettem. - Biztos Funnyék - jutott lelassult agyam emlékezetébe. Egy suttogó hang kúszott a fülembe:
- Te! Ez megmozdult...
- Nyugi - jött a magabiztos válasz. - Még biztosan tart az altató hatása. Csak álmában mozdult meg.
- Mennyire vagy biztos benne? - kérdezte egy másik hang. Amikor meghallottam, az ereimben is megfagyott a vér.
Tehát beigazolódott a sejtésem. De miért? Zsarolás, pénz? Bosszú? Így értelmet nyerne minden tette...
Nem hiszem el - lüktetett a fejem. Ha ezt Funnyék tudnák... Ha most nem itt lennénk... El kell mondanom nekik... De nem, nem most!
Dörömbölt a szívem a mellkasomban. Mikor lesz már vége? Mikor beszélhetek a többiekkel?
A magabiztos hangnak félig-meddig igaza volt; még tartott az altató hatása. A kocsi kerekei felett az egyenletes fel-le süppedés többször ringatott vissza az álomba. Mikor felébredtem, mindig kényszerítettem magamat, hogy ne mozduljak meg. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire a kocsi megállt. Éreztem, hogy néhányan kiszállnak a járgányból. Mivel már nem zúgott a motor, és semmi zaj nem hallatszott, meghallottam a lélegzeteket. Három, esetleg 4 embertől származhattak, nem tudtam pontosan megállapítani.
- Nem várunk még egy kicsit? - kérdezte egy ismerősnek tűnő hang.
- Nem - válaszolta. - Minél hamarabb meg akarok szabadulni tőlük. Kifizették a pénzt, innentől nem az én dolgom, hogy vigyázzak rájuk.
Tehát váltságdíj.
A szívem egyre gyorsabban és gyorsabban vert. Vajon mennyit kérhettek a fiúktól? És most hova hoztak minket? JDogék ébren vannak, és csak ők is tettetik az alvást? Mit csinálnak?
Már alig bírtam megállni, hogy megmozduljak. Annyira vert a szívem, hogy azt hittem: hiába maradok mozdulatlan, a dobbanásai miatt önkéntelenül is remeg a mellkasom.
- Pakoljuk ki őket - hallottam, majd éreztek, hogy a többiek - akik bennmaradtak a kocsiban - átmásznak fölöttünk. Aztán valaki a hónom alá nyúlt, és lassan elkezdett kifelé húzni a kocsiból. Mikor már derékig kint voltam az ajtón, egy másik megragadta a lábaimat. Ezen a ponton újra éreztem a fájdalmat a hátamban - de olyan hirtelen, és olyan erővel nyilallt belém, hogy nem tudtam elfojtani egy fájdalmas nyögést. Meghallották; mindenki visszatartotta a lélegzetét. Erőt vettem magamon, és nem mozdultam meg; még az arc izmaimat is megpróbáltam ellazítani, melyek fájdalmasan összerándultak. Néhány métert sétáltak velem, aztán óvatosan leraktak a földre. Hallottam a léptek távolodását, és a kocsi hangját; beindították a motort, de nem indultak.
Mi lesz már? gondoltam kétségbeesetten. Aztán olyan gondolat hasított az elmémbe, hogy összerándultam tőle. - El akarnak ütni - remegtem meg. - Azért tettek le a földre, hogy áthajtsanak rajtunk!
Lépteket hallottam közeledni, így továbbra sem mozdultam. Egy ember volt; a többiek valószínűleg a kocsiban maradtak. Lehajolt, és a földre tett valamit, majd távolodtak a léptei. Becsapta a kocsi ajtót, és kereket felpörögtek. Végem van - futott át az agyamon. Hallottam a kocsi kerekei alatt ropogni a kavicsokat és tocsogni a sarat; a kocsi elindult.
Csakhogy nem felénk.
Egyre távolodott; amikor már a motor hangját sem hallottam, fellélegeztem. A szívem még mindig őrült módon vert. Kinyitottam a szemeimet és amennyire a hátam engedte, felemeltem a fejem.
- Funny? JDog!
Semmi válasz.  Előre nyúltam, és rázogatni kezdtem az alvó Funny Mant. Nem ébredt fel, és JDog sem; mindenesetre megbizonyosodtam róla, hogy élnek. Az arcuk elé emeltem a kezemet. Mikor mindkettejük esetében megéreztem a tenyeremen a lélegzetüket, megkönnyebbülten sóhajtottam. Nemsokára fel kell ébredniük - gondoltam. Ahogy távolabb húzódtam tőlük, hozzáértem valamihez. Hátranyúltam, és a törzsem mellől előre húztam a kis kupacot. A mobiljaink voltak azok. Kihúztam az enyémet a kupacból - csakhogy jött vele egy papír is.
Feloldottam a telefonomat, és a fényénél megnéztem, mi áll rajta, Az egyik oldalán átfirkált sorok álltak, a másikon egy üzenet.

Ma 21:30, a régi Gyárak Állomásnál. 

Összeráncoltam a szemöldökömet. Miért adták ezt ide?
Körülnéztem. Végülis elképzelhető, hogy ez régen egy állomás volt - gondoltam. De mi lesz 21:30-kor?
Megnéztem a telefonom kijelzőjét: 21 óra 17 perc. Ez talán egy jelzés, hogy maradjunk itt. De jobb lenne egyből segítséget hívni...
A mobilokat a kezembe vettem. Az enyém lemerült, JDogé pedig nem érzékelt térerőt. Összehúztam a szemeimet. Francba.
Nyögést hallottam; Funny volt az. Feltérdelt, és körülnézett.
- Matty? Hol vagyunk? És mi van Jay-jel? - kapkodta a fejét, majd bökdösni kezdte az alélt JDogot.
- Azt hiszem, alszik. Úgy ahogy eddig mi is - mondtam.
- Hát akkor keltsük fel, és húzzunk innen! Ki kéne deríteni, hogy hol vagyunk...
- Várj - tartottam vissza a feltápászkodni készülő Funnyt. - Ezt hagyták itt... - nyújtottam felé a papírt, és a telefonját.
- Itt a mobilom?? És ezt csak most mondod?! Fel kell hívnunk Charlie-ékat!
- Nézd meg, hogy mi van a papíron - nyújtottam felé továbbra is a gyűrött darabot. Elvette, és a mobilfény mellet elolvasta.
- És? - ejtette le a kezét. - Lehet, hogy visszajönnek értünk! Nem maradhatunk itt, várva hogy mi lesz! Hívjuk Dannyéket! Eddig miért nem szóltál nekik?! - kérdezte dühösen, miközben telefonját nyomkodta. Füléhez emelete a készüléket, majd káromkodva nyomta ki a telefont:
- Bassza meg! Nincs térerő!
Felállt, és kirázta a lábait.
- Áááh. Teljesen elgémberedtem.
- Nekem mondod? - morogtam. - Még most sem tudok megmozdulni...
- Nagyon fáj a hátad? - kérdezte, miközben járkálni kezdett.
- Mostmár nem vészes. De inkább nem mozdulok meg - mondtam.
- De akkor is el kell mennünk innen! Majd cipellek, vagy tudom is én...de nem maradhatunk itt! Ki tudja, visszajönnek-e értünk, vagy akármi... Keresünk egy telefont, és felhívjuk a fiúkat!
- Mivan? - hallottam magam mögül JDog halk, rekedtes hangját.
- Matty itt akar maradni, ahelyett hogy keresnénk valakit aki segít nekünk!
- Mi mi mi? Lassabban! Most keltem fel... Hol vagyunk egyátalán? - pislogott JDog.
- Kaptunk egy üzenetet. Tőlük - nyújtotta Jay felé a papírt Funny. Amaz elvette, majd tőlem elvette a mobilját is.
- De ha itt vannak a telók, miért nem hívunk seítséget? - kérdezte értetlenül.
- Tessék! - nézett rám szemrehányóan Funny Man. - Én is ezt mondtam!
- De ha nincs térerő mondhatod.. - szűrtem fogaim között a választ. - Az a rohadt magas domb tehet róla.
- Mondjuk érthető, hogy maradni akar - vonogatta a vállát JDog. - A hátad... - emelte rám a tekintetét.
- Megvagyok - biccentettem felé. - De mondom. Maradjunk itt! Várjuk ki, hogy mi lesz fél tízkor.
- Nem! -kiáltott Funny Man. - Én nem ülök, és várom hogy mi lesz! Ti maradhatok, én nem fogok!
- Ne csináld ezt! - mondta szemrehányással és némi könyörgéssel a hangjában JDog.
- Mit? Mit ne csináljak?! Ez a hülye itt akar maradni, éa megvárni hogy kinyírnak-e minket!
- Hagyd már abba!- mentem bele a vitába. - Szerinted ha visszajönnének, hagytak volna üzenetet?!
- Már szinte látom is a cikket - szorította össze a fogait Funny. -"Holtan találták a Hollywood Undead három énekesét  egy elhagyatott állomáson".
- Nagyon költői - sóhajtottam. - De biztos, hogy nem fog így történni.
- Funny, együtt kell maradnunk. Ne menj el! - mondta csendesen JDog.
Dylan szikrákat szóró szemmel bólintott.
- De ha lesz valami... Ehh - sóhajtott lemondóan. - Mindegy.
- Gyere, ülj le tesó! - mondta fáradt mosollyal JDog. Funny Man továbbra is mérgesen dobta le magát a földre.
- Mennyi az idő? - kérdezte néhány perc múlva.
- 21:24 - néztem meg a mobilomat. - Tényleg! - jutott eszembe. - Nézzük meg a mobilokat, hátha csináltak velük valamit...
Elkezdtem átnézni mindent a telefonomon. E-mail, facebook, jegyzetek, üzenetek. Semmi.
- Találtam valamit - kiáltott fel JDog.
- Mit, Jay? - húzódott hozzá közelebb Funny Man.
- Add a papírt - szólt oda nekem Funny. Kezébe nyomtam a gyűrött lapot. Újra elolvasta az üzenetet.
- Ugyan az - szólalt meg.
- Mi? - kérdeztem értetlenül.
- Ugyan azt az üzenetet küldték el Jay mobiljáról Dannyek, mint ami a papíron van.
- Akkor....? - nézett rám.
- Dannyék jönnek értünk fél tízre - előzött meg Funny Man.
JDogból megkönnyebbült sóhaj szakadt ki.
- Nemsokára itt lesznek - mondtam, és lecsuktam szemeimet.

*

- Mennyi az idő? - kérdeztem idegesen.
- Pont fél van.
Jöjjenek már! - gondoltam türelmetlenül. Féltem attól, hogy Funnynak igaza lesz, és Dannyék helyett a csapat emberrabló tér vissza. Akkor hogy fogok tudni ránézni? Hiszem én mondtam, hogy nem lesz semmi baj...
- Hé! Halljátok? - kérdezte Funny.
- Mit? - kaptam fel a fejem.
- Sss! - emelte mutatóujját a szájához Jay. Némán hallgatóztunk; egy kocsit hallottam közeledni.
- Talán.... - motyogta JDog, de Funny egy határozott kézmozdulattal leintette. Néhány idegtépő másodpercig nem hallatszott semmi, majd az épület másik oldaláról egy alak tűnt fel.
- Fiúk! Itt vannak! - kiáltotta az alak Danny hangján.
Megkönnyebbült sóhaj szakadt ki belőlem. JDog felpattant, Funny pedig kifújta a tüdejébe szorított levegőt.
- Úr Isten! Megvagytok? Jól vagytok? - rohant oda hozzánk Danny. Lendületből átkarolta az éppen felálló JDogot. Ő viszonozta az ölelést, majd mikor feljebb emelte a fejét, elkiáltotta magát:
- Johnny! Charlie!
- Jaay - hangzott kórusban az elnyújtott válasz.
Soha nem örültem még ennyire a fiúknak.
- Mivan Da Kurlzz? A földre bírsz nézni, de rám nem? - kérdezte nevetve Danny, és a kezét nyújtotta. Az éppen Johnnyt átkaroló Funny Man ránk nézett; elengedte Johnnyt, majd odalépett hozzánk.
- Hé, Danny... inkább ne - mondta óvatosan.
- Mert, mi van? - kérdezte felvont szemöldökkel, de még mindig mosolyogva Danny.
- Tudod, a hátam....- kezdtem bele, de Funny közbevágott:
- Na jó, hagyjuk a körítést! Van egy hatalmas seb a hátán, és szerintem még most is vérzik! Nem tud felállni...
- Mivan? - guggolt Danny. Vele egy időben Johnny és Charlie is hangot adtak értetlenségüknek.
- De m-mi? És hogyan? Mi történt? - hadarta Danny, miköztben mobilfény mellett a hátamat vizsgálgatta.
- Kórházba kell vinni - jelentette ki vele párhuzamosan Johnny.
- Majd elmondunk mindent - mondta JDog. - De előbb menjünk haza.... Segítsetek felemelni! - hajolt le hozzám.
- Figyeljetek, nem kell. És ne vigyetek kórházba! Csak menjünk haza. Megpróbálok felállni... - szóltam tettetett magabiztossággal. Ha mozdulatlan maradtam, akkor is hasogatott a hátam. Próbáltam magam felkészíteni arra a fájdalomra, ami akkor fog érni, ha felállok. Lassan a vállaimhoz húztam a kezeimet - már ez is fájdalmat okozott - és lassan megpróbáltam kinyomni magam. A tompa fájdalom olyan hirtelen erősödött fel, hogy egy nyögés kíséretében visszarogytam a földre.
- Még mit nem! - szólt erőteljesen Johnny. - Nézzétek csak... - mondta, majd éreztem, hogy egy fény nyaláb rám vetődik. Charlie felhördült, Danny pedig nyögött egyet. A fiúk nem szólaltak meg; azt hiszem, már hozzászoktak a látványhoz.
- Emeljük - hallotam JDog hangját.
- Várjatok - szólt Funny Man. - Charlie, nem tudsz közelebb állni a kocsival?
- Nem - szívta a fogát Charlie. - El van kerítve a hely.
- Akkor vigyük - mondta Johnny, és a hónom alá  nyúlt. A többiek is megfogtak, én pedig irtó kínosan éreztem magam. Miközben a kocsihoz cipeltek, egyetlen hangot sem hallattam; arra gondoltam, hogy ennél csak jobban fájhat, a fiúk pedig ennél óvatosabban úgysem tudnának vinni. Mikor a kerítésen áthaladtunk, jött a következő kérdés:
- És hogy rakjuk be a kocsiba?
- Mi lenne, ha a csomagtartóba raknánk? - kérdezte JDog.
- Nekem oké - mondtam fáradtan, feszengve. - Már ha kapok levegőt...
- Charlie kocsijával jöttünk, szóval az utastérben leszel - mondta Danny.
- Oké. Akkor jó lesz - motyogtam. Charlie kinyitotta a csomagtartót, a többiek pedig beraktak. A lábaim csak behajlítva fértek el, de Charlie csomagtartója így is kényelmesebbnek bizonyult a poros földnél és a beton padlónál.
- Ííígy - nyúlt Johnny a hajamhoz, és beljebb söpörte. - Nehogy odacsukjam a bongyi hajadat - mondta röhögve.
- Ha-ha. Nem vagyok bongyi - mondtam rosszmájúan. Johnny továbbra is röhögve becsukta a csomagtartót.
- Atyám - morogta Charlie. - Ma már annyit vezettem.... Danny, átvennéd?
- Aha - válaszolta Danny, és beült a volánhoz. A többiek is betömörültek a kocsiba, és Danny felbőgette a motort.
- Na jó, sürgősen keresni kell egy benzinkutat - mondta idegesen. - Már nincs sok a tartályban... Ennyivel tuti nem érünk haza.
- Keresem - hallottam Johnny hangját. Mobilját nyomkodta; néhány másodperc múlva megszólalt:
- Hazafelé pont útba esik egy. Adom a telót - mondta, és - feltételezhetőleg - előre adta Dannynek a mobilt. Elindultunk; az adrenalin már távozott a testemből, és helyét émelygés és remegés vette át, a fájdalmat pedig újra éreztem a hátamban. Csend volt a kocsiban; a forgalom mentes úton Danny simán vezetett. Néhány perc alatt elnyomott az álom.

*JDog*

- És, ööö... talán mondanátok valamit, vagyis, akartok róla beszélni? - kereste a szavakat Johnny. Funnyval összenéztünk, majd egyszerre kezdtünk beszélni:

- Hát, egyelőre... - kezdtem, de Funny hangja erősebbnek bizonyult:

- Egy kurva nagy sötét pincében ébredtünk. Én még félig részeg voltam az előző este után - nevetett kínosan. - És ültünk. Ültünk és vártuk, hogy mi lesz. Aztán...

Összeszorította a száját és mondóan sóhajtott egyet.

- Aztán laposra vertek minket - mondtam halkan.

- Mi? - fordult hátra Charlie az anyós ülésről. Johnny meredten nézett nézett ránk, Danny pedig hirtelen elrántotta a lábát a pedálokról. Hallottam, hogy a csomagtartóban DK neki ütődik az ülésünk hátuljának.

- Héé, vigyázz Danny! Szegény Kurlzz ott hánykolódik a csomagtartóban!

- Bocsi, Matty - mondta Danny. Nem érkezett válasz, de a jelek szerint Danny nem is várta. Hadarni kezdett, amint bocsánatot kért Kurlzz-tól:

- De kik? Hogy? Miért? Mii?

- Figyelj Danny - nyögtem - én...nem akarok erről beszélni.

Szünet állt be a beszélgetésben, majd Charlie szólalt meg:

- Érthető. Ha nem akartok róla beszélni, hát ne tegyétek.

- Egyelőre - szólt Danny.

- Hagyd már őket - mondta Johnny. - Ha te lennél a helyükben...

- Nem tudom, milyen a helyükben, mert nem mondják, hogy mi történt! - emelte meg a hangját Danny. Senki nem szólalt meg.

- Csak egyet mondj meg - nézett rám a visszapillantóból Danny. - Láttátok, hogy kik voltak?

- Nem - válaszoltam. - Maszkban voltak. Végig. Mindig.

Danny aprókat bólintott, és többet nem kérdezett.
- Nem akartok valamit enni? Megálljunk valahol? - érdeklődött Johnny.
- Én már annyira éhes vagyok, hogy nem bírok enni - motyogta Funny.
- Én meg bírnék enni egy lovat - mondtam fáradtan. - De azt a lovat inkább otthon enném meg. Nem akarok emberek közé menni.

*

Danny leállította a motort. Nem mozdult és nem szólalt meg senki. Néhány percig ültünk a kocsiban néma csendben, miután Danny megszólalt:

- Megérkeztünk.

Kiszállt, és Charlie is követte a példáját. Lassan én is kinyitottam az ajtót, és felálltam. A fiúk kinyitották a csomagtartót.

- Te - suttogta Charlie - ez bealudt.

- Óvatosan vigyük - mondta az éppen odalépő Johnny.

- Úgyis  fel fog ébredni - jelentette ki Danny. - De ja, először minél óvatosabban...

Megfogták Da Kurlzzt, aki körülbelül 3 másodperc múlva egy nyögéssel konstatálta helyzetét. Becipelték a sötét előszobába; én szorosan mögöttük, sorzáróként léptem be a házba.

Az elől álló Funny felkapcsolta a lámpát. A nappaliból egy kis sikkantás kíséretében Theresa tűnt fel. Átölelte Funny-t, majd Dannyt. Mögötte Randi suhant ki a szobából. Aggódva nézett Mattre, és egyből a fiúk állapota iránt érdeklődött.
A kérdéseket alig fogtam fel. A szemem alig bírtam nyitva tartani. Szótlanul elindultam a szobám felé.
Sose volt még ilyen jó itthon lenni.



19. Fejezet

*Charlie Scene*

- Mennyi az idő? - kérdeztem, miközben kerék csikorgás közepette bevettem egy kanyart.
- 19:01 - válaszolta Danny, miután csekkolta a műszerfalat.
Ráhajtottam a főútra; már átkeveredtünk egy dugón - ami cirka háromnegyed óráig tartott - és most belebotlottunk a következőbe. A főút teljesen beállt; a szembe jövő sávon is alig jöttek, a mi oldalunkon pedig annyi hely sem maradt, hogy esetleg lehajtsunk róla. Messziről dudálás hallatszott, a legtöbb sofőr viszont csendben - esetenként magában szitkozódva - várta, hogy néhány centivel előrébb jusson.
- Kurva élet! - csapott Johnny az ablakra. - Megint áll a sor!
- Újra ülünk a dugóban - mondta idegességgel a hangjában Danny.
- Ez Los Angeles - mondtam unottan. - Itt mindig dugó van.
Néma, feszültséggel teli másfél óra következett. Danny fészkelődött, Johnny pedig a tarkóját kocogtatta a fejtámlához. A csiga lassú haladás közben sokszor leállítottam a motort - ne fogyassza feleslegesen a benzint.
- Felhívjam Ashiát? - kérdezte egyszer csak Johnny.
- Aha, hogy ne aggódjanak annyira - értett egyet Danny.
- Ja, hívjad - bólintottam.
A visszapillantóból láttam, hogy Johnny előveszi, és a füléhez emeli a telefont. Kicsöngött; alig két búgás után Ashia felvette:
- Szia - szólt gyorsan. - Ugye..
- Minden rendben - vágta rá a kimondatlan kérdésre Johnny.
- Hál' Istennek - hallatszott Ashia sóhaja a vonal túloldaláról. - És a fiúk? Ott vannak?
- Még nem. Kaptunk egy SMS-t JDog mobiljáról, amiben azt írták, hogy fél tízkor legyünk ott valami állomáson...gondolom ott lesznek.
Csönd.
- Értem - szólalt meg végül Ashia. - Ha bármi van...hívj!
- Hívlak, amint megvannak.
- Szeretlek - mondta halkan.
- Én is téged - motyogta Johnny.
Megszakadt a vonal.
- Elfelejtettem mondani, hogy szólj neki arról hogy mondja meg Theresának is - szólalt meg néhány másodpercnyi csend után Danny.
- Mit? - kérdezett vissza Johnny.
- Azt, hogy minden rendben.
- Nyilván megmondja neki - támasztotta az ablaknak a fejét. - Sőt, fogadnék rá, hogy mindhárman hallották amit mondtam.
Danny ráhagyta, nekem pedig nem volt hozzáfűzni valóm.
- Milyen messze van még az az állomás? - kérdezte Johnny fáradtan.
- Ha most nem lenne kurva sötét és kurva nagy dugó, akkor fél óra alatt odaérnénk - közölte szemrebbenés nélkül Danny.
Miután a GPS-em beadta a kulcsot, a Danny mobilján lévőt használtuk. A telefon a hátsó ülésről osztotta az észt a hangszórójain keresztül; néha idegtépően sokszor ismételte magát, máskor hosszabb ideig néma maradt. Most is egy ilyen időszak következett a beállt főút miatt.
- Éhes vagyok - szólalt meg Danny.
- Nem vagy vele egyedül - mondtam. Először az adrenalin miatt fel sem tűnt az étel hiánya, de most hogy eseménytelenül álltunk a dugóban, a felszínre tört az éhség.
- Most, hogy mondod... - motyogta Johnny. - De most nem tudunk kajálni.
- Miért ne tudnánk? Itt vagyunk a belvárosban....
-...mostmár inkább a külvárosban - javítottam ki.
- Ilyen szempontból mindegy, itt minden második sarkon van egy kajálda - jelentette ki Danny. - Kipattanok, és hozok valahonnan kaját.
- Nekem oké - mondta Johnny.
- Szerintem inkább ne - vágtam közbe. - És ha pont addig indul meg a sor, amíg nem vagy itt?
- Erre mikroszkópikusan kicsi az esély - vonta össze a szemöldökét Danny.
- Jó, de egyátalán van annyi pénzünk? Egy kissé meg lettünk kopasztva - közöltem epésen.
- Nálam van 11 dollár - számolgatta a pénzt Danny. - Nálatok mennyi van?
Megadóan sóhajtottam, és kinyitottam a sebesség váltó előtti kis rekeszt.
- Nem sok - sóhajtottam. - Itt csak az aprót tartom.
- Nekem öt és fél van - nyomta Johnny a már a kaja gondolatára is felpörgött Danny kezébe a pénzt. Kihalásztam a maréknyi fémpénzt a rekeszből, és hátranyújtottam Dannynek.
- Kösz - biccentett, majd jóformán kiugrott a kocsiból.
- Fura, hogy ilyen éhesen mennyire késztetést érez arra, hogy fusson - gondolkozott hangosan Johnny.
- A kaja szag hajtja - vigyorodtam el.
Danny alig tizenöt perc múlva tért vissza; ez az idő alatt jócskán lazább lett a forgalom, az addigiakhoz képest viszonylag nagy távolságokat tettünk meg előre. Azt is elképzelhetőnek tartottam, hogy Danny hátrébb ment, mint ahol álltunk. Aztán végül visszatalált hozzánk; a kezében tartott három termetes pitával huppant le a hátsó ülésre.
- Megjöttem - jelentette ki mosolyogva. Előre nyújtotta nekem az egyik pitát, a másikat Johnny kezébe nyomta.
- Kösz - nyúltam érte. - Gyros?
- Aha - csámcsogta Danny. Az arcát nézve elképesztőnek tartottam, hogy hogyan tud valakit felvidítani a puszta tény, hogy ehet.
- Van benne saláta? - kérdezte Johnny pitáját méregetve.
- A-aa - rázta a fejét Danny. - A tiedbe direkt nem kértem.
- Kösz - vigyorodott el Johnny, majd ő is nekilátott a gyrosnak.
Miután lenyeltem az első falatot, akkor jöttem rá, hogy mennyire éhes voltam - csak nem foglalkoztam vele. A forgalom egyre javult; nagyobb és nagyobb távolságokat tudtam megtenni  két egy helyben toporgás között.
- Már le tudnék fordulni az útról...Menjünk innentől kerülővel? - kérdeztem.
- Ne - mondta Johnny. - Pár perc múlva már rendesen tudunk menni.
- Remélem így lesz - mondtam sóhajtva.
Johnnynak igaza lett; alig tíz perc elteltével megérkeztünk a dugó miértjének helyszínéhez.
- Ijj - szívta a fogát Danny. - Csúnya baleset...
Karambol volt; egy fekete kisbusz ütközött egy piros Suzuki és egy sárga Porsche. Miután a baleset helyszínétől eltávolodtunk, szabad volt az út. Kövérgázzal haladtam a vinnyogó GPS által mondott irányba.

*Danny*

 Amikor elhaladtunk a baleset helyszíne előtt, felszínre tört bennem egy emlék. Egy rettenetesen szomorú, kilátástalan történet, aminek a főszereplője nem én voltam.

- Amúgy ti jártatok már itt? - kérdeztem a fiúktól, mikor elértük Budapest határát.
- Én nem - rázta a fejét Dylan.
- Én már igen - bólintott Johnny. - Átutazóban, legalábbis.
Miután odaértünk a szállodához, kipakoltunk, és ettünk, majd sétálva indultunk el egy kisebb városnézésre. Sokat beszélgettünk - egymással, és a sok-sok rajongóval. Jó páran mondták, hogy csak azért járnak a városban, hogy hátha összefutnak velünk. Rengeteg fotó készült különböző emberekkel, más helyszíneken.
Másnap - a koncert napján - múzeumba mentünk. Engem és Charlie-t nem kötött le annyira, ezért nagy részt hülyültünk a séta alatt. Funny Man hozta a formáját; pózolt, és pofákat vágott, miközben Johnny fotózta.
- Na, erre majd szépen rá lesz írva, hogy "Evolúció" - vigyorgott Johnny. - "Avagy a Homo Erectus és Funny Man."
- Nincs nagy különbség -  röhögött fel Da Kurlzz a Funnyról készült képeket nézve.
A múzeum után az előző napihoz hasonlóan sétáltunk a városban. Már messziről meghallottuk a Los Angelesben szinte mindennaposnak számító zajt; a dudálást, és a két különböző szirénát.
- Nah, mi van itt...? - szaporázta meg a lépteit JDog. Tartva a tempót, követtem; pár méter után megláttuk - ha nem is pontosan - a karambolt. Több kocsi csapódott egymásnak, a rendőrök és a mentők oda igyekeztek. Valaki megsérült - futott át az agyamon. - Remélem senkinek nem esett komoly baja...
Egy futó alakra lettem figyelmes. Talpig feketébe öltözött, szőkés-barnás hajú lány volt az. Nem is futott, rohant; a szemeit ellepő könnyektől alig látott valamit. Tőlünk néhány méterre megállt, és a falnak támaszkodva, a sírástól fuldokolva levegőért kapkodott. Zihálva ült rá a fal egyik kiszögelésére, és csak ekkor vettem észre: Hollywood Undead-es póló van rajta. Többiek véleményét ki sem kérve megindultam felé.
 - Hey - ültem le mellé.
Felkapta a fejét és értetlenül nézett rám.
- Danny? - nyögte, és meglepetésében egy pillanatra a sírást is abbahagyta. De a pillanat elszállt, és a lányka torokba fojtott sírással folytatta:
- Ki gondolta volna, igaz? Évek óta arra várok, hogy láthassalak...ki gondolta volna, hogy így fogunk találkozni...
Hangosan zokogott, és nekivetette a tarkóját a falnak.
- Héé, ezt nem csináld! - nyúltam át karommal a feje felett, és átöleltem. - Tessék itt egy zsepi - halásztam ki egy darabot a zsebemből. Remegő kézzel elvette, de annyira kapkodta a levegőt, hogy nem bírta kifújni az orrát.
- Figyelj - nyúltam a kezéhez. - Lélegezz, és próbálj meg megnyugodni. Ki. Be. Ki. Be.
A lány szép lassan lenyugodott annyira, hogy ki tudja fújni az orrát. Miután ezt megtette, továbbra is hullámzó mellkassal próbálta visszatartani a feltörni készülő zokogást.
- Mi történt? - kérdeztem kedvesen. Nem tartotta vissza tovább.
- Az a-ha-nyu-kám - zokogta. Enyhe akcentussal, lassan beszélt angolul, de még így is koncentrálnom kellett, hogy megértsem. - A koncert-re jöt-tünk és össze-üt-köztünk egy má-hásik kocsival...
Szája elé kapta a kezét, miközben folyamatosan kapkodta a levegőt.
- És anyukád.... - esett le a tantusz. Szorosabban öleltem magamhoz a lánykát - Jézusom. Anyukád ott van a...?
- Érte jött a mentő - fúrta a vállamba az arcát. Próbáltam nyugtatgatni, de nem nagyon sikerült.
- És a többiek....hol vannak? - emelte fel pár perc múlva a fejét. A sminke teljesen elkenődött, szemei bevörösödtek.
- Néhány méterre - mondtam halkan, és oldalra biccentettem a fejem. - Arra.
A lány kínjában felnevetett.
- Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer a te válladon fogom kisírni a lelkemet. És az, hogy a kedvenc bandám tagjai néhány méterre állnak tőlem, és én nem veszem észre...Meghalok - folytak a könnyek az arcán.
- Egy ilyen dolog után természetes, hogy nem a külvilágra figyelsz - mondtam továbbra is halkan. - De miért futottál el? Talán kórházba kéne menned.
- Nem. Nem. Nem! - mondta hangosan. - Nem megyek kórházba. Nem akarom végignézni, ahogy az anyám... - elcsuklott a hangja, és újra zokogni kezdett.
- Nem, nem! Ilyet nem is mondj! - vettem kezeim közé az arcát. - Nézz rám. Anyukád jól lesz. Rendbe jön! Beviszlek a kórházba. Fogok egy taxit, és megyünk a mentő után, jó?
Bólintott. Felálltam, hogy támogassam.
- Csak - szólalt meg szaggatottan - hadd lássam előbb a többieket...egyszer,csak egyszer!
Charlieék felé fordult.
- Gyertek ide - tátogtam. Megindultak felénk.
- Mi a baj, szép lány? - mosolygott rá szélesen Funny. Ez most nem a csajozós féle Funny Man vigyor volt, hanem egy kedves, bátorító mosoly. A lányka halványan rámosolygott Funnyra - ennyi tellett tőle a megrázkódtatás után.
- Majd elmondom - néztem rá komolyan. - Taxi! - intettem le a közeledő kocsit. - Gyere - néztem rá a remegő lányra. Még egyszer végignézett a fiúkon; mindegyikük arcát részletesen végigmérte.
- Olyan...tökéletesek vagytok - hunyta le a szemét. Pilláiról egy könnycsepp folyt arcára. - Azt hiszem, most látlak titeket utoljára.
A sírással küszködve elfordult, és beszállt a taxiba.
- A szállodában találkozunk - néztem a srácokra, és beültem a lányka mellé a hátsó ülésre.
- Danny! - szólt utánam JDog. - Ha kérdezik....
- Kondizni mentem - mondtam, és becsaptam az ajtót. A lány már bemondta a kórház nevét, így a sofőr egyből elindult. Újból átkaroltam, ő pedig a vállamra hajtotta a fejét.
- Szeretlek, Danny - motyogta. Halványan elmosolyodtam, és egy puszit nyomtam a fejére.
- Minden rendben lesz.
Húsz perc alatt odaértünk a kórházhoz - a mentős kocsi épp akkor hajtott el.
- Anyukádat már valószínüleg bevitték - mondtam, miközben kipattantam a kocsiból. Elővettem a tárcámat, és a letekert ablakon keresztül átnyújtottam az összeget a sofőrnek.
- Várj. Nálam is van pénz - szipogta, és előhúzta a tárcáját. - Nem fizetheted te az egészet...
- Ugyan már - söpörtem félre a felém nyújtott bankjegyeket. - Csak mondd meg a sofőrnek, hogy várjon meg itt. Nem tud angolul....
A lányka az ablakon behajolva magyarul beszélt a taxi vezetőjével. Néhány mondat után felegyenesedett.
- Akkor most..? - kérdezte. A sokktól valószínüleg lelassult a gondolkodása; fogalma sem volt, mi tegyen.
- Nyomás! - ragadtam kézen, és berohantunk az épületbe. A recepcióhoz - vagy az annak kinéző pulthoz - siettem, és gyorsan megkérdeztem:
- Tud angolul?
- Igen - jött a válasz a hölgytől.
- Az előbb hoztak be egy nőt, aki karambolozott és megsérült. Ő egy ismerősöm. Hol van?
- Mi a hölgy neve? - nézett rám a recepciós. A lány felé fordultam.
- Mi..?
Kérdésemet meg sem várva megadta a nevet a hölgyikének.
- Harmadik emelet, kilences műtőben van. A hozzátartozóit már értesítették.
- Köszönöm! - mondtam, majd elindultam a lépcsők felé. Út közben megragadtam a lány kezét, és úgy húztam magammal.
Felértünk a harmadikra; a megszámozott szobákat nézve kerestük a műtőt.
- Ott van - nyújtotta kocsonyaként remegő kezét az irányba. Egy férfi járkált a szoba előtt; egy másik idősebb férfihoz beszélt. Láthatólag rettenetesen aggódott. A lányka elengedte a kezemet, és az őszülő férfi felé futott. Átölelte, és újra zokogni kezdett.
Nem értettem egy szót sem abból, amit mondtak. De a jelek szerint a lány rátalált az apukájára, ami abban helyzetben nagyon fontos tényező volt. Aztán az apa felém biccentette a fejét, és halkan kérdezett valamit.
- Ő Danny - mondta hangosan, angolra váltva a lányka. Az apja láthatólag teljesen megdöbbent.
- Abból a bandából?
- Igen, a HU-ból - bólintott.
- Danny Murillo - nyújtottam a kezem. Megrázta a jobbomat; döbbenetében és aggodalmában elfelejtett bemutatkozni.
- Danny elhozott engem a kórházba - folytatta a lányka.
- És miért nem voltál kocsiban? Hol voltál? Van fogalmad róla, hogy senki sem tudta, hol vagy? Hogy mindenki azt hitte eltűntél?
- Ne hibáztassa - mondta gyorsan. - Sokkot kapott, és elrohant a helyszínről. Nem hagyhattam ott...
Az apuka átgondolta a hallottakat, majd sóhajtott, és a kezét nyújtotta felém.  Ezúttal én ráztam meg a felém nyújtott jobbot, a férfi pedig megveregette szabad kezével a vállamat.
- Köszönöm. Innentől...átveszem.
- Rendben - mondtam halkan. A lánykára néztem:
- Légy jó. Remélem édesanyád rendben lesz.
- Köszönöm, Danny - motyogta, és átölelt. Végigsimítottam kezemet a hátán, és nyomtam egy puszit a fejére.
- Szia - engedett el. És pedig lassan, zúgó fejjel sétáltam ki a kórházból, és beültem a taxiba.

 *Charlie*



Hamarabb odaértünk, mint számítottam rá; a város szélén alig volt forgalom.
- Ön megérkezett - szólt Danny telefonja, majd a GPS elhallgatott.
Kiszálltunk; sötét, világítás nélküli helyen álltunk meg. Nem tűnt valami bizalom gerjesztőnek a környék.
- Pontosan hol is van az az állomás? - kérdezte forgolódva, mivel semmi állomásszerű épületet nem láttam.
- Itt, az orrod előtt - mondta Johnny, és odalépett az elkerített területhez. - Le van zárva. Életveszélyes.
- Ez az? - ráncoltam a homlokomat.
- Igen - jelentette ki Johnny, majd eltűnt a falécekből eszkábált fal mögött.
- Gyere - szólt rám Danny, és bemászott Johnny után. Követtem őket.
- Hol lehetnek? - kérdeztem, miközben végigmértem a romos épületet és a hozzá tartozó szemétkupacokat.
- Nézzünk körbe - mondta Danny, és megindult, hogy megkerülje az épületet. Mentünk utána, de ő sokkal gyorsabban lépdelt nálunk. A másik oldalról hallottuk a kiáltását:
- Fiúk! Itt vannak!

18. fejezet

*Deuce*

Most már nincs mese, James mindent elront - futott át az agyamon, ahogy négyen kiléptünk a fagyos levegőre. Hank, Henry, és egy csatlósa bent maradtak megvárni, hogy a másik három elaludjon.

- Már megint mi történt? - sóhajtottam. A dühöm elenyészővé vált; már megint valami hiba, már megint nem megy simán....

- Matt bement a vécébe, és a sarokba ült, és onnan rugdosódott! És, én próbáltam lefogni, de nem sikerült rendesen, és miután belé szúrtam a tűt, ellökött, és széttaposta a fecskendő üvegét - hadarta szinte egy szuszra James.

- És, és, és, és, nyugi már! - mondta Truth bujkáló mosollyal a hangjában, és meglapogatta a magyarázkodó, ijedt Jamest. - És mennyit tudtál belenyomni?

- A felét, talán kicsit többet.

- A Matt Da Kurlzz igazi neve, ugye? - kérdezte a két ismeretlen nevű srác egyike.

- Aha - bólintottam.

- Nemtom' ti hogy vagytok vele, de már alig él. Csak az adrenalin löket miatt tudta ellökni Jamest, meg amiatt, hogy alapvetően jó kondiban van. Ha kimegy a véréből az adrenalin, újra kábult lesz. Meg annyi vért vesztett, hogy egy fél adag is pont elég lesz neki - mondta váll vonva a fiú.

- Akkor hamarabb fel fog ébredni? - kérdeztem. - Ja, feltételezhetőleg - válaszoltam hangosan saját kérdésemre. - Na, de mennyivel korábban?

- Egy órával, talán egy kicsivel többel hamarabb - érkezett a válasz.

- Oké. Oké, kösz - biccentettem. - Truth, gyere sétáljunk egyet - pillantottam rá. Odasétált mellém, majd elindultunk a járdán valamelyik irányba.

- Akartál mondani valamit? - kérdezte, amint befordultunk a sarkon.

- Csak elgondolkoztattak a srácok..- vontam össze a szemöldökömet. - Tudod, igazából eddig leszartam őket. Hogy kik ők, mi a nevük, mindent. De most így, hogy egyre többet beszéltünk.. érdekelne néhány dolog.

- Például?

- Hank. Milyen név ez? Nem amerikai, az biztos.

- Hank német - mondta Truth. - Gyerek korában költöztek Amerikába, aztán amikor felnőtt, visszament egy időre Németországba. Egyszer elkapták valamiért és börtönbe került, azóta nem ment vissza oda. Utálja Németországot emiatt.

- Hogy börtönbe került?

- Gondolom - vonta meg a vállát. - De minden esetre itt maradt, és nem is fog elmenni Amerikából.

- Értem - bólintottam. - És ez a szőke srác...biokémikusnak készült?

- Nem - rázta a fejét Truth. - Brad valami elit gimibe járt, biológia-kémia szakra. Aztán valamiért összeveszett a szüleivel, és nem tudott egyetemre menni, úgyhogy a drogból él.

- A drogból?

- Aha. Tudod, felvágja az emberek hasát, beletesz egy kis drogot, majd átviteti velük Európa, aztán ott megveszik jó pénzekért....

- Világos.

- A gyerek egy profi, évek óta csinálja és még gyanúba sem keveredett soha...

- Majd akkor legközelebb tőle veszem a cuccot - vigyorodtam el. - Az előző díleremet egyszer elkapták....

- Az kellemetlen lehetett - szívta a fogát Truth.

- Az volt, de szerencsére nem köpött - vontam meg a vállamat. - Na, és te meg James mióta vagytok ilyen jó haverságban?

- Általános iskola 7. óta. Akkor jött a suliba, és összehaverkodtunk. És... ő is azok táborát erősíti, akiknek a szülei elcseszték az életét.

- Miért? Mivel cseszték el?

- Nem tudom pontosan. Valami olyasmi volt a sztori, hogy a szülei folyton veszekedtek, aztán elváltak, de nem volt annyi pénzük, hogy külön költözzenek...

- Együt életek a válás után? - kérdeztem döbbenten.

- Ja. Kelletlen helyzet lehetett... De szerintem James ezért lett ilyen..fura ember. Haver, te még nem ismered. Van amikor irtó nagy arc, és ő van a középpontban, de van amikor mindenki vele ordít mert elbénázott valamit, vagy nem fog fel valamit, aminek egyértelműnek kéne lennie.

- Aha - dolgoztam fel agyban a hallottakat. - Lehet, hogy legközelebb utána kellene néznem az embereknek, akiket megbízok valamivel - tűnődtem.
- Ja az nem lenne rossz húzás - vigyorgott Truth.
- Csak most te szedted össze az embereket, szóval gondoltam megbízható embereket hozol ilyen komoly dologhoz.
- Jó tudni, hogy megbízol bennem - lapogattam meg a vállamat egy mosoly kíséretében.
- Nekem is jó, hogy bízhatok valakiben. Miután azok a.... faszfejek, köcsögök, szemetek hazudtak arról hogy kiléptem, meg előtte nem volt jó nekik semmi, aztán megvertek!
Mély levegőt vettem, hogy lehiggadjak.
-  Akkor már csak egy kérdésem van - folytattam - hogy hívják az utolsó srácot? Akinek a hangját se hallottam még.

- Ő a legfiatalabb, még kezdő ezen a pályán. Henryvel van, ő a "mestere" - rajzolt macskakörmöket a levegőbe.

- Aha. De mi a neve?

- Khm, egy olyan név, amit nem szeretsz túlzottan...

- A hat idióta közül valamelyiké, ugye? -fortyantam fel.

- Hát...ja.

- Ehh, szuper. Akkor tényleg nem érdekel. Menjünk vissza - fordultam sarkon, Truth pedig követett.

Épp mikor odaértünk a többiekhez, Henry sétált ki a pincéből.

- Dylan kidőlt, Jolrel is alig van már ébren - jelentette ki.

- Remek, akkor nemsokára indulhatunk - bólintottam. - De... te honnan tudod ennyire a nevüket?

- Csak utánuk néztem - vonta meg a vállát.

- És minek, ha szabad kérdeznem? - meredtem rá.

- Csak úgy. Hogy tudjak is róluk valamit, azon kívül, hogy régen egy bandában zenéltetek....

- Aha. Nekem mindegy - rántottam egyet a vállamon.

- Mi van veled Aaron? - kérdezte Truth.

-  Deuce! - mondtam hirtelen jött idegességgel.

- Bocs, mindig elfelejtem. De néhány nappal ezelőtt egy ilyen helyzetben üvöltöttél volna, most meg... olyan nemtörődöm vagy.

- Ja. Csak... túl akarok lenni ezen. Az egészen.

- Értem. 

Hank és a gyűlölt nevű személy kirontott a szigetelt ajtón.

- Kidőltek, pakolhatjuk őket.

Lementünk a hideg helyiségbe; JDog és Funny Man majdhogynem egymás mellett fekve szuszogott.

- Thruth, állj a kocsival pontosan az ajtó elé! - mondtam, kezembe véve az irányítást. - Ti négyen, fogjátok meg őket és tegyétek a kocsiba! Henry, te gyere velem a vécéhez, kihozzuk Mattet.

Benyitottunk a mocskos helyiségbe, majd karjánál-lábánál fogva felemeltük az alélt Da Kurlzzt, és kigravíroztunk vele a kocsiig. Ott aztán a többiekhez hasonlóan finomnak nem nevezhető módon bedobtuk a másik kettő mellé. A kupacon átmászva az ablak mellett foglaltam helyet; utánam Henry sor záróként szállt be a kocsiba. Behúzta maga mögött az ajtót, miközben Thrtuh tolatni kezdett az útra.

- Most hova is megyünk pontosan? - kérdezte szemét le sem véve az útról.

- A régi Gyárak Állomásra - feleltem.

- Akkor hajtsak ki a fő útra?

- Ne - mondtam határozottan. - Ilyenkor este ott mindig dugó van. Tudok egy gyorsabb utat.

*

- Megérkeztünk - szálltam ki elsőként a kocsiból. A hely kellemesnek nem nevezhető szagát megérezve elhúztam az orrom.

A régi Gyárak Állomás a tőle nem messze álló gyár csoportról kapta a nevét. Régebben a nagyobb vasút állomások közé tartozott, azonban néhány éve - ismeretlen okokból - élet veszélyesnek nyilvánították az épületet. Elkerítették, és az állomást pár kilométerrel odébb költöztették. Azóta valószínűleg nem tartotta karban senki; az épület összeomlani készült, az egész teret ellepte a gaz, a padok berozsdásodtak, hulladék hevert szanaszét. Persze terjengett mindenféle pletyka a terület lezárását illetően, de egyikben sem találtak valóság alapot. Minden esetre senki nem ment a közelébe - és ezért kellett nekünk.

- Mennyi az idő? - kérdeztem.

- 20:58 - válaszolt James.

- Jó, akkor tegyük ki őket.

- Nem várunk még egy kicsit? - kérdezte Thruth.

- Nem. Minél hamarabb meg akarok szabadulni tőlük. Kifizették a pénzt, innentől nem az én dolgom, hogy vigyázzak rájuk.

- Pár percen belül fel kell ébredniük - mondta Brad. - Úgyhogy tényleg minél előbb meg kéne szabadulni tőlük.

Újra megfogtuk őket, majd úgy ahogy beraktuk, kipakoltuk őket. Miután James-szel leraktuk a földre JDogot, egy nyögésre lettem figyelmes; Da Kulzz volt az. Szemmel láthatóan alig volt magánál, de mégis ébren volt. A fiúk óvatosan - hogy ne ébredjen fel jobban - lerakták a földre. Egy hangot sem hallatunk; visszaültünk a kisbuszba.

- Menjünk - szóltam oda Thruthnak.

- Nem hagyunk nekik valami üzenetet? Még a végén felébrednek aztán elkóricálnak - emelte a plafonnak a tekintetét, majd rám.

- Felesleges - jelentettem ki. - Meg már mondtam; innentől nem a mi gondunk.

- De akkor is - makacskodott Thruth - biztosítani kéne hogy a "csomag" eljusson a gazdájához.

- Ehh - legyintettem. - Van itt még egyátalán papír?

- Aha. Emlékszel, Charlie nevét átírtuk JDogéra. Az eredeti papír még itt van...

Kivettem a gyűrt papírt a kesztyű tartóból, és kisimítottam. Az eredeti szöveget a biztonság kedvéért átsatíroztam, a másik oldalára felírtam ugyan azt az üzenetet, amit Dannykének küldtem JDog mobiljáról.

- Jut eszembe, a mobilok! - szóltam hátra. Henry odanyújtotta nekem a három telót. A papírral és a telefonokkal a kezemben újra kiszálltam kocsiból. De rohadt hideg van - gondoltam. - Még a kesztyűben is lefagy a kezem...

Leraktam a cuccokat a tulajdonosaik mellé; a papírt az egyik telefon alá csúsztattam, hogy el ne vigye a szél. Visszaszálltam a kocsiba, majd így szóltam:

- Húzzunk innen.  



17. fejezet

*FunnyMan*

Behunyt szemmel feküdtem az oldalamon. Már jó ideje felébredtem a kevéssé pihentető álmomból, de képtelen voltam visszaaludni. Egy bő fél órás szenvedés után felhagytam a próbálkozással - pedig eme fél óra alatt minden trükköt bevetettem, amitől elvileg bealszik az ember. Még birkákat is számoltam - a harmincharmadik kerítés fölött átugró birka után azonban micsoda faszság! gondolatbeli felkiáltással elhessegettem az ugráló birkucik képét. Ez után megpróbáltam egy új Family Guy részt összerakni a fejemben; azonban akármire is gondoltam, az már vagy szerepelt a sorozatban, vagy durván nem oda illő dolog volt. Elképzeltem, hogy a színpadon állok és valamelyik új dalt éneklem. Aztán belegondoltam, hogy lehet ez soha többé nem fog megtörténni - elűztem hát a szimulációt a képzeletemből. Aztán minden átmenet nélkül megrohantak az emlékek.

Nem drámaiak, szomorúak, vagy különlegesek - egyszerű emlékek. Kosarazás a közép suliban Charlieval, csajozós dumák hallgatása a nagybátyámtól - ha tudná, hogy mennyire hasznomra vállt az okítása! - vagy, amikor a bátyám elnevezett Funny Mannek. Jake mindig kicsit lekezelően bánt velem; Kiskrapek, Kölyök - így nevezett. Ironikusságom és fejlődő poénjaim adatták vele mostani becenevemet nekem. Az alsó tagozat; kiskoromban, de a humor érzékem miatt már akkor sokak kedvence voltam. A lányoké, a tanároké, és a srácoké - persze volt, aki utált azért, hogy legtöbbször én voltam a középpontban. Később a tanárokat inkább idegesítették a beszólásaim. Aztán, amikor Charlieval egymást támogatva fűztük a csajokat - utólag belegondolva rettenetesen viccesek voltak az akkori próbálkozásaink. Aztán Charlie kapcsán később megismertem JDogot és Johnnyt (akiket akkor még csak Jorelnek és Georgenak hívtunk). Aztán jött a rap. És aztán jött Deuce.

Mivel jó - vagy legalábbis vicces - emlékekre akartam gondolni, azt a köcsögöt gyorsan elűztem a gondolataimból. Egyszer régen kedveltem, sőt - talán fel is néztem rá. Mostanra már a "gyűlölt személyek" listámon a topon van. Az egyetlen jó dolog, amik neki köszönhetek, az az, hogy összehozott a srácokkal. Végül is ő alapította ezt a bandát - a Hollywood Undead-et, és vele kezdtük el rapperi pályafutásunkat. Aztán lelépett, és új bandát alapított - azóta utálom a 9-es számot.* Ha Johnny nem ismeri Dannyt, ki tudja hol lennénk a zenei toplistáról - eltűntünk volna a süllyesztőben, akárcsak mi hárman ebben a dohos pincében.

E kellemetlen gondolatfoszlány után egy kínos következett - ami a maga nevében nevetségesnek is volt mondható.

Mielőtt Charlie révén megismertem volna Joreléket - és elkezdtünk volna rappelgetni - sokat kosaraztunk. Egy átlagos napon a téren lévő szabad pályán játszottunk, amikor három lány jött oda a pályára. Kettőjük nevét tudtam; a magas, szőke csaj - aki nagyon is az esetem volt, és igazi bombázónak tekintettem - Ashley volt. Egyik barátnője Ivon, a másikról fogalmam sem volt, hogy ki lehetett. Megkérdezték, hogy játszhatnának-e az egyik palánkon. Én gyorsan felajánlottam egy másik lehetőséget; mi lenne, ha együtt játszanánk? Feloszlanánk két csapatra, és egymás ellen. 

- De páratlanul vagyunk - vetette közbe Ivon.

- Az mindegy- legyintettem. - Majd valaki ingázik a két csapat között...

- Köszi, de inkább ne - mondta egy kicsit megilletődötten Ashley. - Páratlanul tényleg nem jó, és különben sem vagyunk jó kosarasok. Csak kosárra szeretnénk dobni...
Nagy nehezen, de elfogadtam. Charlieval streetball-oztunk, még a három lány kosárra dobott. Ivon irtó béna volt, a másik kettő inkább átlagosnak volt nevezhető. Kicsit később Charlie menni akart, bár én még maradtam volna.

- Te nem akarsz beszélgetni azokkal lányokkal? - húztam kaján vigyorra a számat.

- Most nem - mondta egyszerűen.

- Neem? Mi az, hogy most nem? Ki tudja, mikor lesz még ilyen lehetőség!

- Bocs, de fáradt vagyok. És különben is, izzadságtól bűzölögve akarsz udvarolni nekik? - vetett rám egy kételkedő pillantást.

- Hoztam váltó pólót - vontam meg a vállam.Aztán felcsillant a szemem.

-...és most át is veszem, hogy Ashley gyönyörködhessen a felsőtestemben.

Charlie elég fura képet vágott.

- Neked hármuk közül Ashley jön be legjobban? 

- Hát figyelj - cipzároztam ki a táskámat - a másik kettő is jó csaj. De Ashley...öcsém, ő egy igazi bombázó.

Charlie hümmögött, nem szólt hozzá a mondatomhoz. Kis kotorászás után előkaptam a pólómat.

- Csak azt ne mondd, hogy neked nem tetszik - vigyorogtam Charliera. Ő csak megvonta a vállát. - Kezdem azt hinni, hogy tényleg meleg vagy - ráztam a fejem hitetlenkedve. Válaszul csak két középső ujjat kaptam a képembe. - És most figyelj - ragadtam meg huncut mosollyal a pólóm szegélyét. Szép lassan felhúztam, majd kibújtam belőle, és a kezemben összegyűrtem. A lányokhoz képest oldalvást álltam, míg Charlie egyenesen szemből tekintett rájuk.

- Naa, idenéztek? - kérdeztem.

- Ivon igen. Most elfordul. Megböki Ashleyt. Mindketten megfordulnak.

Erre diadalittasan elmosolyodtam.

- Ashley visszafordult a palánkhoz. Ivon tovább néz - tudósított Charlie.

- Francba - sziszegtem, és dühösen belebújtam a tiszta pólómba. 

- Úgy tűnik, nem nyűgözi le a kidolgozott felsőtested - mondta epésen a kosár haverom. - De Ivonnak bejön..

- Ehh - legyintettem. - Ashley. 

Ha nem lett volna a közelemben a női ideálomat megtestesítő Ashley, minden bizonnyal élveztem volna Ivon figyelmét. Ilyen körülmények között azonban ügyet sem vetettem rá; inkább idegesített.

Megfordultam, és egyenesen ránéztem a lányokra. Ashley éppen indulni készült, a barátnőitől búcsúzkodott. Felemelte labdáját a földről, és elindult. 

- Na, én mentem szerencsét próbálni - vigyorogtam Charliera. - Agyő! - illesztettem mutató és középső ujjamat a homlokomhoz.

- Hello - mondta savanyú képet vágva Charlie. Nem értettem, mi baja; ő igazán próbálkozhatna akármelyik lánynál.

Táskámat a vállamra véve sietős léptekkel Ashley felé vettem az irányt. Pár másodperc múlva beértem.

- Szia - köszöntem rá, megvillantva a legmegnyerőbb mosolyomat.

- Szia - köszönt vissza halvány mosollyal.

- Gyakran szoktatok kosarazni a lányokkal? - hirtelen ez jutott eszembe.

- Hát, nem igazán - vonta meg a vállát. - Csak jövő héten osztályzás lesz kosárra dobásból, és hát elég pocsékak vagyunk, amint láthattad...

- Neeem - tiltakoztam egyből - te tök jó voltál.

- Köszi - nevetett fel. - Kegyes hazugság volt.

Magamban mosolyogva sétáltam mellette; lassú, igazán lassú léptekkel haladtunk.

- Te..- szedtem össze a bátorságomat - nincs kedved inni valamit?

Megtorpant és félig kinyitotta a száját. A tüdeje megtelt levegővel, a szemét egy másodpercre behunyta.

Ajjaj - gondoltam. - Ebből nem ital...

- Figyi, én bírlak de nem vagy az esetem - nyögte. Az arcán vegyes érzelmeket láttam; azt hiszem nem akart megbántani, sem hiú reményeket kelteni bennem. 

- Nem? - húztam keserű mosolyra a számat.

- Sajnálom - mondta megbánással a szemében. Megvontam a vállam.

- Akkor csak kíváncsiságból: neked milyen pasik jönnek be?

- Hát öhm.... nem hiszem, hogy erről veled kéne beszélgetnem - mondta kínosan. Egy valami feltűnt: többször átnézett a vállam fölött. Hátra pillantottam; a mögöttünk bandukoló, de nagy távolságot tartó Charliet vettem észre.

- Na neee - röhögtem fel, mire elvörösödött. - Na jó, majd átadom neki az üzenetet. Szia! - fordultam sarkon, és Charlie felé vettem az irányt. Sietős lépteimmel viszonylag hamar visszaértem hozzá.

- Öcsém, ezt nem hiszem el! - kiáltottam. 

- Fogd már be! - mordult rám Charlie. 

- Bejössz neki! - mondtam még mindig hangosabban a normálnál.

- Kuss! - kiabált rám Charlie.

- Mii, most miért? Haver, te nem is tűnsz túlzottan meglepettnek...

- Jah - mondta komoran.

- Te tudtad? - kiáltottam fel. - Tudod, és nem csinálsz semmit?!

- Fogd már be! - üvöltötte Charlie. - Képzeld, együtt vagyunk!

Erre a szó szoros értelmében tátva maradt a szám.

- Úr isten, és miért nem mondtad? Te... Én... én nem nyomultam volna rá, ha tudom! Jézusom Charlie...

Teljesen le voltam döbbenve. Aztán a tátott szájú szindrómából átcsaptam röhögőgörcsbe.

- Nem hiszem el, hogy miket mondtam, te meg... Akkor ezért vágtál olyan fancsali képet! De...de miért nem mondtad el nekem? Azt hittem, haverok vagyunk!

Tisztán emlékeztem rá, hogy akkor szomorú voltam. Azért, mert talán életemben először visszautasított egy csaj, és mert azt éreztem, hogy az egyik legjobb haverom nem bízik bennem.

- Nem, ez nem miattad van! - mondta gyorsan Charlie. - Ashley kérte, hogy egyenlőre ne mondjuk el senkinek... Ő sem mondta el a barátnőinek.

- De akkor is, ez annyira...ahh - kaptam a fejemhez, és megint hitetlenkedve elröhögtem magam. - Sajnálom, tényleg. Ha tudom hogy a csajod, nem részleteztem volna a gondolataimat...

- Legalább jó tudni, hogy mit gondolsz a barátnőmről - mondta savanyú ábrázattal. - De semmi gond, csak...kezeld diszkréten, oké, tesó?

- Oké, tesó - csaptam a tenyerébe. És el volt felejtve.

A sztorit persze később elmeséltük a fiúknak. Azután, hogy tudtak róla, mindig megkaptam, hogy jobb ha nem hozzák a barátnőiket a közelembe.
Az emlék hatására halkan felnevettem.
- Dylan? Ébren vagy? - hallottam Matt suttogó hangját.
- Aha - mondtam szintén halkan, hogy a még alvó JDogot fel ne ébresszük.
- Éhes vagyok.
- Én is.
- Ezt megbeszéltük.
- Min nevettél? - kérdezte egy nyögés kíséretében. Forgolódva próbált olyan fekvő pózt találni, ami sem kényelmetlennek, sem fájdalmasnak nem bizonyult számára.
- Eszembe jutott az, amikor rányomultam Charlie csajára.
- Hmm... Megtörtént egy párszor, melyikre gondolsz? - éreztem a hangjából a visszafojtott vigyort.
- Ha-ha - ha otthon lettünk volna, biztosan nyakon vágom. - Ashleyre.
- Aha. Hát, őt nem ismertem.
- Még középsuliban volt.
- Ja.
E tartalmas beszélgetés után nem volt mondanivalóm, és a jelek szerint Kurlzznak sem akadt.

*Da Kurlzz*

Egyszer csak kivágódott a vasajtó. Bár a szemem már teljesen hozzászokott a sötétséghez, nem tudtam megszámolni, hogy hányan jöttek be rajta. Sokan vannak megint - futott át az agyamon. Elfogott a páni félelem; megint meg akarnak verni? De miért? El kell bújnom!

Én ültem a legmesszebbre az ajtótól; egészen közel voltam a wc-hez. Az ijedség elvette az eszem; tudtam, hogy lehetetlen elbújni vagy eltűnni, én mégis bevonszoltam magam a mosdóba, és lekuporodtam a wc csésze mellé. Aztán rájöttem, hogy amit művelek, az egyenesen gerinctelenség. Hogy bújhatok el úgy, - még ha igazából csak pár másodpercet nyerek vele -  hogy Funny Man és JDog ott marad szem előtt?
Kezemmel kapaszkodó után tapogatva feltérdeltem, és hol négykézláb, hogy a csupasz falra támaszkodva húztam magam a wc ajtajáig.  Nem is néztem ki; a hangokból hallottam, hogy elkapták őket. Tétováztam; félig mozgás képtelenül, jelentős erő fölénnyel szemben vajon van esélyem segíteni nekik?
Nem volt sok időm gondolkodni; ketten megindultak felém. Az egyetlen fényforrást a fej lámpa jelentette - aminek fénye éppen Funnyra vagy JDogra vetült. Amilyen gyorsan csak tudtam, visszakúsztam a fal tövéhez, és támadóimmal szembefordulva rúgásra készítettem a lábaimat. Az egyik kezében volt valami, amint egy pillanatra megcsillant az a bizonyos fejlámpa fénye. A másik megindult felém, de a társa félrelökte, így ő közeledett hozzám. Mivel a vécé és a fal között ültem, oldalról nem igazán tudott megközelíteni, ezért szemtől szembe rontott nekem. Nagyon gyorsan mozgott; rám vetődött, és próbálta lefogni a karjaimat. Csakhogy folyamatos rúgkapálásommal megnehezítettem a dolgát. Nagy nehezen, de sikerült lefognia úgy, hogy csak a lábaimat bírtam mozgatni. A bal kezemre rátérdelt, a jobbomat pedig erősen szorította. A kezében tartott valamit pedig hirtelen, határozott mozdulattal a vállamba döfte. Rángatóztam, próbáltam ellökni magamtól - mindhiába. Nem lehet kés - futott át az agyamon - tű. Injekciós. De mi lehet benne? Méreg, drog? Nem hagyhatom...! Ki tudja, mi van benne....
Mindez egy másodperc törtrésze alatt futott át rajtam. A támadóm nyomni kezdte az injekció végét, ezzel belém fecskendezve a számomra ismeretlen eredetű, de félelmet keltő anyagot.  A karjaim tehetetlenek voltak, a lábaimat sem tudtam rendesen használni védekezésre. A nyakamat viszont nem hátráltatja semmi a mozgásban...
Megfeszítettem a nyakamat; amennyire csak tudtam, hátra vetettem a fejem, és tiszta erőből megfejeltem a fickót.  

Felordított, és hátra tántorodott. A fecskendőt azzal a lendülettel kihúzta a vállamból, és kiejtette a kezéből. Zúgott a fejem; sokkal jobban fájt a fejes, mint amire emlékeztem.  A kezemmel a lábaimhoz löktem a fecskendőt. Amennyire csak tudtam, felemeltem a lábamat, majd erőteljesen nekizúztam a tűnek. A vékony üveg könnyen tört; alig néhány rúgással szilánkká lett a fecskendő. A másik, eddig csak szemlélődőként jelen lévő tag odasietett. Addigra a néhány másodpercre elkábuló magához tért. Ellöktem magamtól, de megragadott, és nem hagyott odébb kúszni. Belebokszolt a mellkasomba, és nekilökött a falnak. A társa a vállaira tette a kezét, és határozott mozdulatokkal kitessékelte a helyiségből, majd becsapta az ajtót. Zúgott a fejem, és szédültem; felálltam, de megtántorodtam, és megint neki dőltem a falnak. Vettem néhány mély levegőt, majd odaléptem az ajtóhoz, hogy lendületből kirontsak rajta. Azonban hiába nyomtam le a kilincset, és vetődtem neki, az ajtó nem nyílt ki. Rugdosni kezdtem; nem lehet, hogy itt maradjak bezárva!
Meg voltam győződve róla, hogy nem volt kulcs a vécé ajtajának zárjában.  Dühösen a földre vetettem magam, és a fejemet fogtam. Mit fecskendezhettek belém?
Behunytam a szemem; úgy éreztem, nem is akarom kinyitni.

*Deuce új bandája a 9Lives nevet viseli. 

16. Fejezet

*Deuce*

- Menjünk vissza a szállásra - mondtam. - Összeszedjük a dolgaikat, és még ma megszabadulunk a kis patkányoktól.
A motelhez érve Truth leparkolt, én pedig beszélni kezdtem - út közben kigondoltam a további teendőket.
- Szóval - kezdtem bele - összepakolunk, és elhagyjuk a szállást. A szobákat mindenki magának fizeti - szögeztem le. - De először is valaki küldjön egy SMS-t a három köcsög közül valamelyiknek a mobiljáról. Amelyik nincs lekódolva, mondjuk... Azt írjátok bele, hogy fél tízkor a régi Gyárak Állomásnál. Semmi mást. Aztán úgyis lassan sötétedik, kihozzuk őket a pincéből. Ha minden igaz, szereztetek altatót, azt beadjuk nekik, aztán zsákot húzunk a fejükre, és beirányítjuk őket a kisbuszba. Pár perc múlva aludni fognak. A régi Gyárak Állomás a felújítottól pár kilométerre van, a város szélén. Az egy erős másfél órás út, szóval ha hét óra körül elindulunk, ott leszünk fél kilencre....
- Akkor miért fél tízre rendeljük oda őket? - kérdezte James.
- Mert nem akarok találkozni velük - jelentettem ki. Csak lerakjuk őket, aztán majd felszedik a roncsukat. Vagy nem. Az már nem a mi dolgunk. Most pedig menjünk és jelentkezzünk ki a motelből - rendelkeztem.
Kiszálltunk a kocsiból. A táskát egy pillanatra sem elengedve mentem fel a szobánkba és összepakoltam a dolgaimat. A folyamat nem tartott túl sokáig, így Truth-szal lementünk, és rendeztük a számlát. A többiek pár percen belül követtek minket; újabb 15 perc alatt letudtuk az összes szobának a kifizetését. Az elhanyagolható mennyiségű csomagjainkat beraktuk a kocsi hátuljába, és mi magunk is beszálltunk.
- Elküldtétek azt az SMS-t? - kérdeztem a fiúktól.
- Aha - válaszolta Henry. - Jorel telója nem volt lekódolva, úgyhogy fel se kellett törnöm egyiket se.
- Szuper - bólintottam. - Nem tudom ti hogy vagytok vele, de én kurvára fázom.
- Ja, rohadt hideg van - erősítette meg az egyik számomra még mindig ismeretlen nevű srác.
Már sötétedett; az utcai lámpákat felkapcsolták, a boltokat kivilágították. A kellemes - bár kissé hideg - téli idő ellenére nem tartózkodtak túl sokan az utcán; az elsuhanó autókon kívül nem sok gyalogost véltem felfedezni. Az előző napok szokatlanul enyhe hőmérsékletéhez képest hirtelen nagyon hideg lett; kis pelyhekben kezdett szállingózni a hó. Nem a rendes, sűrű hó, ami egy idő után fehér réteggel vonja be a várost - hanem az a féle, ami másnap reggelre elolvad a latyakos aszfalton.
Mivel kabátot nem hoztam magammal - és ezzel a problémával nem voltam egyedül - egy pulóvert húztam a kardigánomra. A többiek a hasonlóképp cselekedtek; Henry - mivel csak egy pulcsit hozott magával - a használt pólójait vette fel kardigánja alá. Mikor mindannyian felhúztunk magunkra még néhány réteg ruhát, Truth kigördült a parkolóból - merthogy csak a motelből kijőve jöttünk rá, hogy tulajdonképpen mennyire lehűlt a levegő.
Pár perc alatt odaértünk a pincéhez. Előszedtem a kulcsokat - a kesztyűt hamarabb felhúztam, hogy ne gémberedjen el teljesen a kezem.
- Hozzátok az altatót és a zsákokat! - szóltam hátra a többiekhez. Az egyik srác három injekciós tűt szedett elő, James pedig három egyszerű, fekete pamut zsákot.
- Te, Hank, honnan szedsz ilyen cuccokat? - kérdezte vigyorogva Henry az altatókra utalva. Hank sokatmondóan pillantott rá:
- A feketepiacon sok mindent árulnak...
Kinyitottam az első ajtót. Bementem, és megvártam, amíg mindenki követi a példámat. A sorzáró Truth után bezártam az ajtót. Mindannyian fejünkre húztuk a maszkokat.
- Oké, kinél lesz tű? - kérdezte az -ezek szerint- Hank nevű nagydarab fickó.
- Nálam egyszer - mondtam határozottan.
- Nálam is lesz egy, mert nekem mondták meg, hogy hogy kell használni - szólt Hank.
- Akkor kinél lesz a harmadik? - kérdezte Truth.
Pár másodperces hallgatás után James törte meg a csendet:
- Vállalom.
- Oké - nyomta a kezünkbe az injekciókat Hank. - Akkor mondom, hogy kell használni: a vállukba kell szúrni, kábé oda, ahova az oltást is adják - tudjátok.
Megerősítés képpen bólogattunk.
- Akinél nincs tű, az menjen előre, és fogja le őket! - mondtam. Truth a hátam mögül előre nyomult. Mivel elég szűk volt a tér, csak nyomorogva fértünk el.
- Innentől kezdve egy szót se! - utasítottam mindenkit, majd a legelől álló Henrynek dobtam a kulcsot:
- Nyitsd ki az ajtót.

15. fejezet

*Danny*

 

 

Ránéztem az órámra. Már 15 perce elment.

- Nem azt mondtad, hogy az ott szemben a Caugh Street? - néztem át az út túloldalára.

- Hát...úgy volt, hogy az az - biccentette oldalra a fejét Charlie.

- Szerinted nem kéne utána mennünk? - haboztam. - Már elég rég óta elment.

- Biztos eltévedt - mondta epésen Charlie.

- Ehh.

- Várjunk még öt percet. Ha nem jönne, akkor megyünk utána.

- Oké.

Az aggodalom összeszorította a gyomromat. Remélem nem esett baja.  De ahogy ott állt a konyhában és a földhöz vágta a poharat...  Remélem nem gondolta, hogy neki, vagy nekünk is bajunk eshet. Remélem nem gondolt arra, hogy a többieknek bajuk eshetett. Remélem nem gondolt a legrosszabbra... Remélem nem gondolt a halálra. 

Charlienak rezegni kezdett a mobilja. Kivette a zsebéből és dühösen meredt a képernyőre.

- Randi az. Szerinted felvegyem?

- Nem tudom. Ha felveszed, lehet hogy nem fogod tudni letenni, ha meg nem, akkor lehet hogy vita lesz belőle...

Charlie összeszorította a fogait és fogadta a hívást. Nem szólt bele, Randi - a vonal másik végéről - beszélt.

- Szia Charlie. Ugye jól vagytok? Minden rendben? Uhh, már annyira nem bírom ezt a feszültséget... Muszáj volt felhívjalak! Charlie? Szólalj már meg! Ugye minden jól ment? Charlie? Charlie! Ott vagy?

- Igen. Itt vagyok - mondta Charlie kimérten.

- Valami baj van? Ugye jól vagytok? Történt valami?

- Randi. Hogy jutott eszedbe felhívni?

- Mi? Charlie, most mondtam! Csak tudni szeretném, hogy minden rendben van-e.

Halkabbra fogta a hangját.

- Szívem, szeretlek. Azért hívtalak, hogy ha valami baj van akkor tudjunk segíteni....

- Randi! - Charlie hangja éles volt. - Nem gondoltál bele, hogy ezzel bajba sodorhatsz minket? Ha egy olyan helyzetben megszólal a telefonom, amikor mondjuk menekülünk vagy ilyesmi...

- Menekültök?! Kik elől menekültök??

- Nem menekülünk! Csak ez is egy a lehetséges helyzetek közül, amik ilyenkor lenni szoktak!

- Oh. Erre nem is gondoltam. Sajnálom! Aggódom érted. Értetek.

- Hát.. - kezdte volna Charlie újra a dühöngést, de erélyesen rácsaptam a karjára.

- Ne bántsd meg még jobban - tátogtam szinte némán. - Mély levegő....

- Várj egy picit - szólt bele a telefonba. Elemelte a fülétől, de nem tette le.  Azt hittem hozzám akar néhány szót intézni; Charlie azonban meredten bámult előre, miközben nagy levegőket vett. Behunyta a szemét; néhány másodperc elteltével újra a füléhez emelte a telefont.

- Itt vagyok.

- Történt valami? - kérdezte aggodalmaskodva Randi.

- Nem...Én csak..sajnálom hogy úgy rád förmedtem.

- Drágám semmi baj. De megértesz ugye? Én már a sírás küszöbén állok - elcsuklott a hangja.

- Randii, ne sírj! Eddig minden rendben. Semmi bajunk.

- Ennek örülök - szipogta. - Akkor le is teszem... Szia.

- Szia.

Kissé kellemetlenül éreztem magam, hogy egy ilyen beszélgetést végighallgattam. Charlie csendben nézett ki a fejéből; láthatólag valamin nagyon gondolkozott.

- Köszönöm, Danny - hangja nem hallatszott irónikusnak.

- Mit? - vontam fel a szemöldököm.

- Azt, hogy leállítottál. Ha nem vagy itt, megint veszekedni kezdek Randivel, utána meg dühös leszek magamra, amiért megbántottam.

Nem szóltam hozzá ehhez. Pár másodpercig gondolkoztam, majd megszólaltam:

- Nincs mit, haver. De meg kéne tanulnod nem mindig kimondani amit gondolsz. Nem lehetek mindig ott, hogy leállítsalak.

- Jah - sóhajtott Charlie. - Szerinted... - kérdezte akadozva.

- Szerintem mi?

- ...bevállaljak egy gyereket Randivel? - emelte rám a tekintetét.

- Ö - nyögtem. Ennyi tellett tőlem reakcióként. - Hát, öhm erre a kérdésre nem számítottam... Nézd ezt nektek kell tudnotok, nekünk nincs beleszólásunk - gesztikuláltam kezemmel.

- Tudom, tudom, Johnny is ezt mondta. Úgy nagyjából.

- Ahaa, szóval nem engem kérdezel először.

- Több ember, több tanács - vonta meg a vállát.

- Végülis - vigyorodtam el.

- Amúgy eddig rajtad kívül csak Johnnynak beszéltem róla.

- Értem. Ennek ellenére még mindig nem tudom, hogy mit mondjak... Ez a te döntésed. Vagyis a tiétek Randivel.

- Jó-jó, de ha tudnám, hogy mit tegyek, akkor nem szorulnék segítségre...

- Sajnálom - csóváltam a fejem. - De egy tanácsot adhatok: ne ígérgess. Ne ígérd, hogy mondjuk ha betöltöd a harmincnégyet lesz gyerek. Mert ha nem jönne meg a kedved az apasághoz... akkor is kénytelen leszel vállalni, mert hogy megígérted...

- Oké.

Mély hallgatásba süppedtünk.

- És neked....

- Charlie - vágtam közbe - Johnny már nagyon rég elment... Utána megyek! - elkezdtem kikászálódni a kocsiból. - Te maradj itt és vigyázz az autóra.

A volánnál ülő Charlie bólintott. Kipattantam a kocsiból, és becsaptam magam mögött az ajtót. Kisétáltam a mellékutcából, ahol leparkoltunk. Francba - gondoltam - a zebra olyan rohadt messze van...

Körülnéztem; most nem olyan nagy a forgalom... Nagy lendülettel rohanni kezdtem keresztül a négysávos úttesten. Már majdnem átértem, amikor észrevettem, hogy hatalmas sebességgel száguld felém egy autó. Próbáltam gyorsabban futni, de ennél nagyobb sebességet már képtelen voltam produkálni. Egy pillanat alatt átfutott az agyamon: ha a nem fékez, elüt...

Szerencsére - talán az utolsó másodpercben -  a kocsi sofőrje rátaposott a fékre. De még így sem elég időben; a már majdnem lefékezett kocsi nekicsapódott a combomnak, és elsodort. Elterültem az úttesten;  egy igen csak ideges, kb. velem egyforma magas ürge szállt ki a kocsiból.

- Bazd meg! Ember te meg vagy húzatva?! - elfordultam tőle, és megpróbáltam feltápászkodni. Négykézlábra álltam, majd feltérdeltem, így sikerült felállnom.

- Hallod?! Hozzád beszélek! Állj már meg te kis köcsög! - jött utánam a kocsi sofőrje. Elkapta a karomat, és visszarántott.

- Normális vagy ember? Ott van kétszáz méterre a zebra - puffogta.

- Engedj el - rántottam ki a karomat szorításából. Az arcomra nézett; enyhe döbbenetet véltem felfedezni rajta.

- Te egy vagy azok az idióták közül, akikért a lányom annyira odavan...mostmár tényleg bizonyos, hogy egy idióta vagy.

Erre felment bennem a pumpa. Egy számomra teljesen ismeretlen ember csak úgy idiótának nevez - és ami ennél is felháborítóbb, hogy nem csak engem, hanem a barátaimat is. Pedig velük nem is találkozott.

Egy hirtelen mozdulattal megragadtam inge gallérját, és a kocsija oldalához vágtam a csávót. Majd még egyszer, és még egyszer. Lekevertem neki egyet - nem nagyot, épp akkorát, hogy észhez térjen.

- Na, most te figyelj ide, kis köcsög! Nem elég, hogy idiótának nevezel, mert nem vettem a fáradságot, hogy elmenjek a zebráig, de még a haverjaimat is leszólod? Nem várom el, hogy térdre borulj, mert híres vagyok, de tisztelj, mint embert! Mint akármelyik átlagos embert! Tudod, az a minimális tisztelet, hogy nem köcsögözöl le valakit, akit nem is ismersz! Azt mondtad a lányod rajongó, igaz??

Ijedten bólintott. Egy jó tíz évvel idősebb volt nálam, de annyi esze se volt, mint egy tizennyolc évesnek, aki nagyfiúnak képzeli magát még az idősebbekkel szemben is.

- Van nálad toll és papír?!

- V-van.

Elengedtem; benyúlt a kesztyűtartóba, és egy összegyűrött, egyik oldalán telenyomtatott, másik oldalán üres papírt szedett ki, egy filctollal.

- Hogy hívják a lányodat?

- Lilian - mondta rémülten. Lehúztam a fogaimmal a filcről a kupakját, és a papírt a kocsi oldalán kisimítva írni kezdtem:

Liliannek szeretettel Danny.

 

- Tessék - nyomtam a fickó kezébe. - Add a lányod kezébe, és köszönd meg neki! Mert ő az egyetlen oka, hogy most nem vertem szét a pofádat!

Elengedtem, és elfordultam, hogy tovább induljak. Mindenfelől dudálás hallatszott, mivel az út közepén álltunk le "cseverészni". Az adrenalinlöket hatása elmúlt, így egyre erősebben kezdtem érezni a horzsolások okozta égető fájdalmat. Nem vagyok halál közelben - gondoltam szemforgatva - csak egy-két horzsolás.

Tovább futottam; elértem az állítólagos Caugh Streetet.

- Charlie GPS-ével tényleg gond lehet - motyogtam. - Ez nem a Caugh Street... Hol lehet akkor Johnny?

Sétáltam végig az utcán; közben jobbra-balra tekintettem, hogy hátha megpillantom valamelyik mellékutcában. Így is történt; balra nézve megláttam a lassan, zombi módra sétáló, láthatólag sokkos állapotban lévő Johnnyt. Odasétáltam hozzá, és mellé lépve a vállára tettem a kezem; így sétáltunk tovább.

- Haver, mi történt? Jól vagy? Már olyan régen mentél el, hogy utánad jöttem....

- Rám lőttek - mondta pislogás nélkül Johnny.

- M-mi? Jézusom,  megsérültél?

- Nyugi, semmi bajom - arcába kezdett visszatérni valami olyan érzés, ami az embereknél bizonyítja, hogy az illető nem egy zombi. - Nem találtak el.

- Ennek örülök - mondtam még mindig egy kicsit ijedten. - Menjünk a kocsihoz, majd ott elmeséled hogy mi történt.

Csendben tettük meg az utat - és a zebrán sétáltunk vissza a kocsihoz.

- Minden rendben? Már készültem utánatok menni - mondta Charlie.

- Elromlott a GPS-ed - közöltem, miközben Johnnyval bemásztunk a hátsó ülésre. - Az az utca amit mutattál, az nem a Caugh Street.

- Ehh, szuper - sóhajtott Charlie. - De a helyet nagyjából eltalálta...

- Ez is igaz - bólintottam.

- Most menjünk haza, vagy mi legyen? - kérdezte Charlie.

- Várjunk egy kicsit - mondta halkan Johnny. - Hátha most a tudtunkra adják, hogy hol vannak a fiúk. Mert ha itt akarták átvenni a pénzt, a fiúk is valószínűleg a közelben lesznek

- Oké. És volt valami? - érdeklődött Charlie könyökével az ablakra támaszkodva.

- Hát először elkezdtem keresni a Caugh Streetet, mivel hogy az rohadtul nem az volt, amit mutattál...

- Jó, tudom, bocs - vágott közbe Charlie.

- Jó, mindegy is - folytatta Johnny. - Megtaláltam, leraktam a pénz, aztán feltűnt valami maszkos alak  pisztollyal, és rám lőtt...

- Rád lőtt?? - fordult hátra hitetlenkedve Charlie. - De ugye nem talált el?

- Nem. Azt hiszem nem is akart - Johnny még mindig nem jutott ki az őt ért sokkból.  - Csak azt akarta, hogy elmenjek. És amikor hátat fordítottam neki, és elindultam ki abból a sikátorból...egy pillanatig azt hittem, hátba lő.

Megveregettem a vállát.

- Nyugi, öcsi, szerencsére nem történt semmi. Engem meg majdnem elütöttek...

- Mii? Úgy tűnik, ez a nap a "majdnemek-é". Majdnem lelőttek, majdnem elütöttek... Mit a szart csináltál Danny? - kérdezte vigyorogva.

- Átrohantam az úttesten - feleltem. - Lusta voltam elsétálni a zebráig. Amúgy nem nagyon jött nekem, már majdnem teljesen lefékezett, amikor elütött. Aztán a fickó kiszállt a kocsijából, és nekem támadt. Megismert, és valami olyasmit mondott, hogy én egy vagyok a köcsög idióták közül, akikért a lánya annyira odavan...

- Pff - puffogtak kórusban a fiúk.

- És mit reagáltál erre? - kérdezte Johnny. Arcára valamelyest visszatért a szín; és érzelmeket is ki tudtam venni a vonásaiból. Egy részről haragot, amiért leidiótáztak minket, más részről visszafojtott mosolyt, mert szinte tudta, hogy mi lesz kérdésére a válaszom.

- Adtam neki egy-két atyait - vigyorodtam el. - És megmondtam neki, hogy mutasson némi tiszteletet az emberek iránt. Finom és kevésbé finoman is...

Charlie erre a kijelentésemre felnevetett.

 - Aztán küldtem egy autogrammot a lányának - folytattam -  és megmondtam neki, hogy ha a lánya nem lenne fan, akkor szétvertem volna a bunkó képét.... De mivel a lánya fan... és tudjátok: a rajongóinkat nem sértjük meg azzal, hogy szétverjük az apjuk képét...

- Attól függ, mivel vered szét - mondta Johnny. Erre Charlieval fújtatva röhögni kezdtünk.

- Milyen perverz itt valaki!

Röhögésünket telefon rezgése szakította félbe. Elővettem a telómat, hogy csekkoljam.

- Egy SMS...

-Jesszus!- kiáltottam fel. - Jesszusom Jorel írta..!

- Mit írt?! - hajolt közelebb hozzám Johnny, hogy lássa az SMS-t.

 

Ma 21:30, a régi Gyárak Állomásnál. 

 

- Indulás - fordította el a kulcsot Charlie. A motor felzúgott, és a veszélyes vezetési stílusásról híres sofőrünk beletaposott a gázba.

14. fejezet

*Da Kurlzz*

A tompa fájdalom érzéketlensége nem tartott sokáig. Néhány órával az után, hogy Funny Man kitisztította - már amennyire vízzel lehetett - a sebet, irtózatosan fájni kezdett. A maró érzés egyre jobban erősödött; nem akartam szólni róla Jay-éknek - nem akartam még feszültebbé tenni az amúgy is komor és reménytelen hangulatot. A fejemet még mindig JDog ölében pihentettem; Funny azt mondta, fontos hogy ne mozogjak. Ő elaludt; kiterülve bóbiskolt a kemény földön.  Jay viszont  ébren volt; már csak azért is, mert ülve nem tudott aludni.

Egyszer csak megint kinyílt a hatalmas vas ajtó. Megint egy fekete ruhás ember lépett be - ahogy ki tudtam venni, ez nem ugyan az volt, mint aki eddig jött be hozzánk. Hot-dogot hozott, és egy újabb üveg vizet. Funny felriadt az ajtó csapásra, és egyből elkezdett magyarázni az egyik fogvatartónknak:

- Heey, várj! A barátom rosszul van! Felszakadt a háta,  és folyik belőle a vér.  Ha nem kötözi be valaki, elvérzik...

Az éppen lelépni készülő emberke megtorpant.  Megfordult, és becsukta az ajtót, majd a zseblámpával felénk világított. Szabad karjával erélyes mozdulatokat tett; ezzel jelezte JDognak, hogy menjen távolabb tőlem. Jay kihúzta a lábát a fejem alól, és odébb kúszott. A föld felé fordítottam a fejem, és becsuktam a szemem; de így is érzékeltem, hogy egy elemlámpa fénye rám vetődik. Megfeszítettem magam, rákészültem, hogy - talán durván - hozzányúl a hátamhoz. Semmi ilyesmi nem történt; a fény középpontjában alig egy percig voltam. Aztán a fickó sarkon fordult, és becsapta maga mögött az ajtót.

- Most vajon mi lesz? - motyogta JDog. Nem nyitottam ki a szemem. A fiúk nem szólaltak meg, én pedig nem akartam beszélni; nem is lett volna mondani valóm. Már annyira fáradt voltam, és annyira fájt mindenem, hogy meg sem próbáltam ébren maradni. Szép lassan elaludtam a pince kemény, hideg talaján.

Felriadtam; kivágódott az ajtó, és az legutóbb minket meglátogató csávó jött be rajta. Egy szerszámos ládára hasonlító dobozt tartott a kezében. Zseblámpa helyett fejlámpa díszelgett a homlokán. Lerakta a dobozt, és a  becsukta az ajtót, majd farzsebéből egy pisztolyt húzott elő. A pisztolyt Funnyéknak szegezte.

- Hééé mit csinálsz?! - kérdezte rémülten JDog.  A fogvatartónk továbbra is rájuk szegezte a fegyvert; de látszólag eszében sem volt lőni. Szabad kezét felemelte, és a tenyerét mutatta Jay-ék felé.

"- Maradjatok ott!" - mintha ezt akarta volna mondani. Továbbra is a fiúknak szegezve a pisztolyt, újra felemelte a - valószínűleg - elsősegély dobozt, és oldalazva felém lépett. Leguggolt, majd egy gyors mozdulattal öve hátsó részébe csúsztatta a pisztolyt. Újra a földre ejtettem a fejemet, és megfeszítettem magam. Kipattintotta a doboz pántjait; valamit kotorászott benne, majd - a hangok alapján - lecsavart egy kupakot valamiről. Újabb motozás következett, aztán éreztem, hogy hozzáér a hátamhoz; a seb két oldalán ujjbegyeivel összehúzta a bőrt - vagyis a sebet. Ezek után éreztem, hogy vattapamacsot nyom a sebhez, rajta valami hideg, folyékony anyaggal. Ez eleinte jól is esett - a kellemes hideg a hátamon, a forró vér után. Csakhogy körülbelül két másodperc után a fertőtlenítő belefolyt a sebbe, és iszonyúan égetni kezdett. Felnyögtem, és vettem egy hatalmas levegőt. Megtelítettem a tüdőmet - és nem hagytam kiszökni oxigént. Bent tartottam a levegőt, miközben lélegeztem, és igyekeztem minél kevésbé mozogni. Az ember szép lassan az egész szakadást lefertőtlenítette - a végén már könnyeztem a maró anyag okozta fájdalomtól. Mikor azt hittem, már végzett, kifújtam a tüdőmből az összes levegőt, hogy kapkodva újat vehessek. Aztán hirtelen olyan fájdalom jött, hogy a meglepetés erejétől nem bírtam visszatartani a kiáltásomat. Felüvöltöttem, mire Funny felpattant, és oda akart rohanni hozzánk; de a csávó egy hirtelen mozdulattal előkapta a fegyverét, és Funnynak szegezte. Kezével hessegető mozdulatokat tett, mire Funny visszalépett.

Amit éreztem, az először annyi volt, hogy valami kis pálcikával hozzáér a bőrömhöz. Aztán beleejtett valamit a hátamba...

A hátamba. Akkor tudatosult bennem, hogy van egy lyuk a hátamon. És valami hozzáért az élő húsomhoz. Ordítottam a fájdalomtól. Összevissza dobáltam magam; ösztönösen - mint minden ember - el akartam kerülni a fájdalmat.

Az emberke a vállamra támaszkodott, ezzel lefogott. Megvárta amég lecsillapodom; akkor gézt vett elő, és leocoplast-tal ráragasztotta a hátam kiszakadt darabjára. Aztán fáslit vett elő, és elkezdett becsavarni. Ehhez viszont meg kellet emelnem a törzsemet, ami nem volt épp kellemes.....

Miután betekert fáslival, elkezdett visszapakolni. Mindent visszarakott a dobozba, majd résnyire nyitotta azt ajtót, és kisurrant rajta.

- Jól vagy? - pattant fel Funny. Nem válaszoltam; Jay is odajött, és elkezdte vizslatni a hátamat.

- Egész rendesen bekötötte - jelentette ki.

- Van egy lyuk a hátamon, ugye? - kérdeztem.

- Hát... - szívta a fogát Funny Man. - Egy fél hüvelyknyi, kábé.

- Akkor csak két kérdésem lenne - nyögte, és a könyökömre támaszkodtam, hogy a fiúkra nézhessek.

- Hol van az a darab a hátamból, és mit tett abba lyukba?

- Hát...amikor lemostuk rólad a vért, még ott csüngött egy bőrdarabon - mondta JDog. - Szóval szerintem azt a húsdarbot illesztette vissza a helyére...

- Aha. Szuper. Rejtély megoldva - hunytam be a szemem.

- De egy már biztos - kezdett bele Funny - nem akarnak megölni.

- Amikor az a srác bejött a pisztollyal a kezében , azt hittem, le akarja lőni Mattet.... - vágott közbe JDog.

- Ja, én is...kár lenne azért torzonborz fejedért - mondta vigyorogva Funny, majd beletúrt a hajamba, és összevissza kezdte borzolgatni.

- Hagy abba! - üvöltöttem fel, és elrántottam magam a kezei közül. Aztán a hátamba nyilaló fájdalom miatt szakadt ki belőlem az újabb üvöltés.

- Baszki...ááú - nyögtem, és a padlónak nyomtam a homlokom.

- Bocs, haver - mondta Funny.

- Igaz hogy a fickó nem nyírt ki, de te egyszer ki fogsz.

Pár másodpercre hallgatásba burkolóztunk.
- Mennyi ideig aludtam? - kérdeztem.
- Egy óra lehetett - szólt bizonytalanul JDog. - Mi meg addig vártuk a fejleményeket...
- Értem.

- Együk meg a hot-dogokat - mondta Dyan. Feltápászkodott, és odasétált a vízért és a kajáért, ahol az egyik maszkos hagyta.

- Bazzeg' - nyögött fel. - Még mindig kibaszottul fáj a törzsem. Odahozta nekünk - vagyis inkább nekem - a kaját. Jorel és az én kezembve is nyomott egyet, és mohón enni kezdünk.

- Szerintetek miért vagyunk itt? - törte meg JDog elsőként a csendet.

- Nem akartak megölni, ergo élve kellünk nekik....

- Micsoda logika - mondtam epésen Funnynak. Ő csak megforgatta a szemét és folytatta:

- Váltságdíj. Kényszerítik Dannyéket, hogy fizessenek értünk.

- Hah. Miféle ember képes ilyesmire? - töprengett Jay.

- Ne beszélj úgy, mintha nem nézted volna velünk azokat a bűnügyi sorozatokat - mondtam. - Ha hihetünk azoknak a sorozatoknak, nem mi vagyunk az elsők...

- Nem rajongó volt, az biztos - jelentette ki Funny Man. - Mint abban a béna filmben, ahol néhány őrült rajongó lány elrabolta a banda tagjait, és bezárta őket...

- Nemtom' melyik filmről beszélsz, de ha egy őrült fanatikus raboltatott el volna minket, már valószínűleg találkoztunk volna vele... - szólt JDog.

- Ja - helyeseltem.

- Csak az nem illik a képbe, hogy miért vertek szarrá minket....

Funny szavai elgondolkoztattak; ha egy gazdag pasast elrabolnak a pénzéért, akkor vigyáznak rá. Különben is; ha az elrabló nem egy szadista pszichopata, csak úgy nem veri szét azokat, akikért pénzt kap.

- Mikor engednek már ki? - kérdezte JDog idegesen. - Már kábé 3 napja be vagyunk zárva....

- Szerinted mi tudjuk? - vontam fel a szemöldököm.

- Költői kérdés volt - fordította el a fejét.

- Van egy zseniális ötletem - mondta mondta Funny. Kérdőn néztünk rá.

- Mindannyian befogjuk és próbálunk aludni. Én magam részéről kurva álmos vagyok.

- Oké, támogatom - szóltam. Dylan bólintott, majd megpróbált a lehető legkényelmesebb pózban elfeküdni a kemény földön.

 

 *

Fogalmam sem volt, hány órát aludtunk, vagy, hogy mennyi az idő - mivel a külvilágból nem érzékeltünk semmit. Én ébredtem fel először; és bár nem rég megettük a hot-dogokat, megint éhes voltam. Nem nagyon mozogtam, csak fejemet fordítottam a másik irányba. Teljesen elgémberedtem a kényelmetlen testtartástól, mivel nem fekhettem a hátamon. Behunytam a szemem, és próbáltam visszaaludni; sok eredménytelen perc után felhagytam a próbálkozással.
Funny elmélkedése arról, hogy miért vagyunk itt, elindította a fejemben lévő fogaskerekeket; kinek esne külön jól, hogy szétverhet minket, mikor nem tudunk védekezni? Eléggé utálhat minket...
Először a Lorene Drive-ra gondoltam; de gyorsan elvetettem a gondolatot. Mert egyrész - ahogy tudom - Dannyvel békében vannak attól még, hogy otthagyta őket, a bandát. És, mert másrészt ha ők lennének az elrablóink, akkor Danny lett volna a célpont.
Aztán beugrott. Valaki, aki évekkel ezelőtt kilépett a büdös szó nélkül, és ott hagyott minket a szarban.... Valaki,m aki azóta is mocskolódik, szarnak és idiótáknak nevez minket, nem békél meg, el van borulva az agya. Valaki aki egoista, nagyképű, és képtelen engedni.  Valaki, aki egyszer régen a barátunk volt. Aki kitalálta a mindannyiunk életét meghatározó ötletet, és elkezdte megvalósítani. És amikor kezdtünk volna igazán befutni - otthagyott minket.
Funny Man és JDog rátámadtak, hiába próbáltuk lebeszélni őket.
- Ne csináljátok! Simán beperelhet minket - mondta Charlie. De ők nem hallagattak Charlie és a mi szavunkra, és kiverték belőle a szart is.
Az első gondolatom az volt, hogy felébresztem a fiúkat, és megosztom velük a kétségeimet. Aztán hagytam; ha pár órával később tudják meg, nem lesz semmi bajuk. Különben sem hiszem, hogy JDog örülne, ha csak ezért felkelteném - gondoltam. - Csak az a kár, hogy nem láttam egyátalán semmit. Semmit az emberekből, amiből meg lehetne különböztetni őket. Majd ha egyszer kivisznek innen, megnézem az összeset - ha másról nem, az alakjáról csak felismerem. Egyenlőre nem is szólok a srácoknak a felvetésemről - biztosra megyek.